Yoko Tawada: Tokió ​utolsó gyermekei

Mivel heti rendszerességgel böngészem az angol nyelvű irodalmi portálok kritikáit - hogy amennyire csak lehet, képben legyek a trendekkel, és felfigyeljek olyan szerzőkre, akik magyarul még nem jelentek meg -, korántsem volt számomra ismeretlen az évtizedek óta Németországban élő Yoko Tawada neve, akinek éppen a most bemutatandó kötete 2018-ban elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat külföldi irodalom kategóriában (vö. ezt a díjat többek között elnyerte Krasznahorkai László is).

 

Az 1960-as születésű szerző Tokió utolsó gyermekei című műve egy furcsa disztópia, amely bár az olyan, ma nagyon is aktuális kérdésekre keresi a választ, mint a globális felmelegedés, a környezetszennyezés egészségkárosító hatása, vagy az elöregedő társadalom kihívásai, de ahogyan ábrázolja ezt Tawada, azt hiszem, igen–igen meg fogja osztani az olvasóit.

 

Ez a kisregény egy igen furcsa világba kalauzol el bennünket, melyben úgy tűnik, az öregek egész egyszerűen nem tudnak meghalni, ráadásul mintha a végtelen energiájuk is lenne, ami persze nagyon is jó dolog, főleg ha összevetjük azzal, hogy velük ellentétben a fiatalok meg egyre inkább gyengébbek és betegesebbek. Ez a felállás pedig természetesen felborítja a korábbi társadalmi rendet, így az öregek elsősorban fizikai munkát végeznek (mint például a könyvben szereplő furcsa család feje, a 115 éves Josiró), míg a fiatalabbak munkára vagy önálló életre teljességgel képtelenek (mint az általa nevelt dédunokája, Mumei).

 

„A gyerekek havi egészségfelmérési eredményét rögzítő iratokról kézzel írt másolat készült, amit gyorsfutár kézbesített az Új Japán Egészségügyi Kutatóközpontnak. Amióta felkapott lett A tengeri szél üzenete című manga, melynek főhőse egy vadkecske gyorsaságú hírvivő volt, fejében a város teljes térképével, egyre több gyerek álmodozott arról, hogy egyszer gyorsfutár lesz. A mai gyerekek erőnlétét figyelembe véve azonban erre nem sok esély volt. Az tűnt valószínűbbnek, hogy a közeljövőben a fiatalok mind irodában dolgoznak majd, a fizikai munkát pedig továbbra is az idősek végzik.”

 

Tawada nagyon furcsán építi fel ezt a bő 150 oldalt, hiszen egyszer a család történetén van a hangsúly (bár ebben a könyvben történetről nemigen lehet beszélni), míg máskor inkább a környezet történelmi, politikai, társadalmi, kulturális leírásai kerülnek középpontba (igaz, így sem derül igazán fény a miértekre), aztán belép egy–két szereplő, majd ugyanilyen gyorsan ki is kerülnek a képből, és az oldalak csak fogynak és fogynak...

 

Ezt a díjnyertes kisregényt egészíti aztán ki, és árnyalja tovább az itt megrajzolt képet bizonyos módon a könyvben szereplő másik négy kispróza. Így a „A halhatatlanság szigeté"-ből megtudhatjuk, hogy az egész folyamatot a fukusimai atomerőművet ért katasztrófa indította be, majd „A túlsó part“ egy újabb atomkatasztrófa (egy repülőgép csapódik be véletlenül egy erőműbe) történései elől menekülő roppant ostoba parlamenti képviselő hányattatásairól számol be.

 

Sajnos meg kell mondanom, hogy engem sem a kisregény sem a hozzá kapcsolódó kisprózák nem nyertek meg igazán maguknak, ám ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy Tawada egy igazán egyedi alkotónak tűnik, akivel elsősorban azoknak érdemes próbát tenniük, akik vágynak új nézőpontokra és különös módon felépített történetekre.