Főkép

Az utóbbi időkben különösen nagy figyelmet fordítok a skandináv, és ezen belül is az izlandi irodalomnak, így természetesen nem hagyhattam ki annak a Sjónnak a legújabb kötetét sem, aki korábbi műveiben rendkívül ügyesen ötvözte össze a realizmust a misztikummal, a hétköznapit a csodálatossal, az emberit az istenivel, na meg saját művészetét másokéival.

 

Az Argó suttogása a korábbiakhoz hasonlóan szintén egy rövidke alkotás (alig száz oldal), melyben azonban megvan minden olyan elem, amely az ezt megelőzőeket annyira különlegessé tette. Kötetünk elbeszélője, Valdimar Haraldsson egy igazán különleges, Sjónhoz méltó figura. A hetvenes éveiben járó és egész életét a saját maga által alapított és szerkesztett Hal és kultúra című folyóiratnak áldozó öregúr csendben éldegélne tovább, és elmélkedne kedvenc témáján (a halfogyasztás elmére való hatásáról és ennek következtében a skandinávok a többi “fajhoz" képest felsőbbrendű voltáról), ha nem érkezne egy kecsegtető ajánlat egyik pártfogójától, egy dúsgazdag hajómágnástól, aki felajánl hősünknek egy tengeri utat legújabb teherhajóján egy norvégiai porfészek, a törökországi Izmir és a grúz szovjet szocialista köztársaságbeli Poti (1949-ben járunk) között.

 

Valdimar, ahogy már a fentiekből is sejthető, kissé mogorva, kissé rasszista, na meg egy kicsit önimádó is, és lelkesen fogadja az utazás ötletét, így igyekszik kiélvezni az út minden percét, amely azonban elsősorban egy váratlan balesetnek köszönhetően egy hétig szinte el sem indul, ám szerencsére a hajón szolgál egy bizonyos Kaineusz nevű másodtiszt, aki történeteivel a hajó legénységét szórakoztatja. 

 

„Meg kell jegyezni, hogy a legénység nem puhány emberekből állt, hanem a legnagyobb hősökből, akiket látott a világ. Bármelyikünk el tudott volna irányítani egy egész flottát, mindannyiunkban akkora bátorság lakozott, hogy bármilyen ellenséggel szembe tudtunk volna nézni, legyen akár ember, akár szörny – de a szomjúsággal még a legnagyobb hősök sem bírnak. Akár a méhraj, amely rothadó szamártetemet talált a káposztaágyásban, zúdultunk a kikötőből a város felé, és az irányt az első kocsma felé vettük, amit megláttunk. Hangos ujjongással rohantunk be a küszöbön. Örömünk azonban nem tartott sokáig, az üdvrivalgás az ajkunkra fagyott: kísértetvárosba érkeztünk, a padokon és asztalokon nem láttunk semmit, csak vastag porréteget. Berontottunk a következő kocsmába, majd a következőbe és az az utániba, de mindenütt ugyanaz a látvány fogadott bennünket: a boroshordók szétrepedtek, a hőn vágyott ital pedig vérfeketén kifolyt a réseken."

 

 

Sjón ügyesen keveri az Argó és az aranygyapjú legendájának történetét az utazás és az utasok történeteivel, így a kalandokat maga is átélő Kaineusz szavai által megelevenedik előttünk az argonauták Lémnosz szigetén töltött kilenc hónapja, mely során „kénytelenek" az itt élő, Aphrodité által megátkozott, és férfiak nélkül maradó nők szexuális igényeit kielégíteni, de közben egyes utasok betéttörténeteiben megjelennek más görög regék (például a Théba ellen vonuló Hetek), de skandináv mitológiai témák, vagy a II. világháború borzalmai is.

 

Az izlandi ezúttal is ügyesen mossa egybe az egymástól alapvetően távol lévő regisztereket (a realizmust, a mítoszok világát, és nem nélkülöz némi szatirikus felhangot sem), így létrehozva ezt a szórakoztató kis kötetet, melynek utalásait teljes mértékben viszont csak akkor fogjuk megérteni, ha jól ismerjük a görög mondavilágot, vagy nem vagyunk restek utánaolvasni a háttérnek, ellenkező esetben ugyanis lemaradhatunk egyes utalásoktól. Ha Sjón nem is váltotta meg a világot vele, de egy szerethető, jópofa és itt–ott még el is gondolkodtató kisregényt tett le az asztalra az Argó suttogásával, amit így természetesen csak ajánlani tudok.