Főkép

Az utóbbi két évben rászoktam a koreai sorozatokra, aminek több, nem várt következménye lett. Manapság már rövid időn belül el tudom dönteni, hogy koreai, kínai vagy japán beszédet hallok – mindegyiknek más a hangzása, szóval ez nem nehezebb a walesi, a skót vagy az ír csevegés azonosításánál. Ezekben a sorozatokban (kivéve a horror, akció, sci-fi és más efféléket) elég sokat esznek, sőt, van olyan, ahol minden epizódban legalább egyszer kajálás közben halad előre a cselekmény. Fura látni, hogy náluk még az egyszerű sörözéshez is jár ennivaló, és mennyire komolyan veszik a táplálkozást. A hogy vagy kérdést a szülők és az idősebbek rendre kiegészítik „Az eszel rendesen?” formulával.

 

A látottak egy idő után óhatatlanul felkeltették kíváncsiságomat a kimcsi és a szodzsu iránt, míg azt is eldöntöttem, hogy a makkollit kihagyom, miként a tengerből kifogott gerinctelen élőlényekkel is kellő távolságot tartok. Így is rengeteg kipróbálnivaló marad, kezdve a Ttokbokkival (amiről sokáig valami virslis cuccra asszociáltam, pedig nem az) és befejezve a bulgogival. Persze erre úgy is lehetősége van az embernek, ha felkeresi valamelyik koreai éttermet a fővárosban (vagy vidéken), de ha rendszeresen fogyasztani kívánja a kimcsit, akkor valami mást kell kitalálnia – például megtanulja, miként kell elkészíteni kedvenc ételeit.

 

Ami azért annyira nem bonyolult, kivált, ha magunk elé vesszük Robin Ha képregényes szakácskönyvét, ami annyira érthetően magyarázza, mutatja be a fogások elkészítését, hogy azok is kedvet kapnak a főzőcskére, akik egyébként elkerülik a konyhát. Korrekt módon némi ismerkedés után kapunk egy bevásárló listát, aminek legalább a fele tényleg nélkülözhetetlen a koreai konyhához. A hozzávalók bizony nem olcsók, és ugyan mindenkit bátorít a kísérletezésre, az új, nem autentikus alapanyagok használatára, azért van pár tétel, amit nem lehet kihagyni. Szodzsu üvegenként olyan háromezer körül van, a csilipaszta szintén, a csilipehely ára meg az erősségtől függ, de egy ezrest minimum szánjunk rá – és ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen tofu, szójaszósz, szójababpaszta, pirított szezámmagolaj, halszósz és pirított szezámmag szintén a rendszeresen használt tételek közé tartozik.

 

Ha sikerült felhalmoznunk a szükséges holmikat, nekiláthatunk a sajátkezűleg szervezett gasztronómiai kirándulásunknak. Ehhez tökéletes idegenvezetőt kapunk a Robin Ha által megálmodott Denki személyében, aki autentikus ruhában végigvezet bennünket a tíz fejezeten át tartó kalandozásunkon. Ő az, aki recepteken kívül rendszeresen némi kulturális háttérinfót is megoszt velünk, így képbe kerülünk, hogy mióta tesznek mindenbe csilit, hogyan kell közösségben alkoholt fogyasztani és így tovább.

 

Számomra nem az volt a legmeglepőbb, hogy a csilit ennyi mindenhez használják, hanem a végletek kedvelése. Kinek jutna eszébe télvíz idején a hideg reteklevesbe jégkockákat tenni, nehogy felmelegedjen? Vagy mennyire lehet élvezetes nyáron, rekkenő hőségben tűzforró ginzenges csirkelevest kanalazni? Most már értem, miért az asztalon lévő mini grillről szedegetik a húst, vagy miért kell rotyognia a levesnek előttem, miközben falatozom.

 

Nekem tetszik a könyv felépítése, a receptek közé beillesztett rövid sztorik erősítették az érzést, hogy nemcsak szakácskönyvet lapozok, hanem egyúttal képregényt is olvasok. Ennek a sajátos képi megoldásnak köszönhetően sokkal barátságosabbnak és egyszerűbbnek tűnik a koreai konyha, mint ahogyan azt előzetesen gondoltam. Úgy vélem, a legtöbb idő az előkészületekkel, a hozzávalók kellő méretűvé aprításával megy el, ami után a tényleges főzés már csak a levezetésnek számít.

 

A Főzz koreait! című könyv tökéletes kezdőknek és tapasztalt szakácsoknak egyaránt, akik szeretnék megtapasztalni ezt az ízvilágot. Vigyázat, függőséget okozhat!