Főkép

A mai ajánlóm rendhagyó módon két verseskötetet tartalmaz, melyek egyike (Peer Krisztián kultikus 42 című darabja) újrakiadás, míg a másik (Azt hittem) egy vadonatúj mű Falcsik Mari tollából. A két könyvet nem csak az köti össze, hogy mindkettő a Jelenkor kiadónál jelent meg, de az is, hogy mindkettő tökéletesen felismerhető a markáns szerzői hang alapján.

 

Falcsik verseiben sok–sok különböző érzés keveredik, legyen az a dolgok folyamatos újragondolása (vö. a címmel: Azt hittem), a rácsodálkozás, az öröm vagy a fájdalom. Ebben a kötetben szinte bármi nyomós okot adhat a versírásra, legyen az egy-egy elkapott fájdalmas (Ez a macska), vagy éppen örömteli pillanat (Ha), a jelenkor történései miatt érzett keserűség (Másik március: "Talpfa. Ugar. / Híja-haza. / Ez az idő most a soha."), de többek között megjelenik itt a háborús téma is.

 

 

 

 

Mikor még

 

Aztán még sokáig úgy csináltunk,

mintha mi se történt volna, hisz mit

is tehetnénk: a reggel indul, az ég

néha tényleg égkék, a gyerek reménye,

jövője meg végképp mindenekfelett.

Hisz valóban mennyivel jobb a jót,

a szépet látni, jaj, mennyire sokkal

jobb, mint nézni, ami van, a romot,

a vállból kiszakadt kart, medencéből

lábat, ahogy elgurul. Hisz a béke is

mindig túlél kicsit, mikor már háború

van — hát örültünk, éltünk, fölénézve,

nem akartuk egybetenni, amit – ki

vádolhat minket emiatt?

De aztán elakad a víz a csapban,

az utca sincs többé, csak kőporfüst,

ahol addig az orvosi rendelő, és nem

kenyér vagy tej, de vér se már, ami

a gyerek ereiből elfolytat pótolná,

és egy nap több összetákolt bárka

se indul a másik part felé, ahol még

addig bizton sejthettünk élhető létet,

és igen, akkor készült össze mindez,

mikor még úgy csináltunk, mintha.

 

Falcsik műve néha fájdalmas témái ellenére is tele van életörömmel, és ez apró, ám fontos dolgokhoz való feltétlen odahajlással. De gyakran hajt fejet az olyan nagy elődök mint Petőfi, Ady vagy József Attila előtt is.

 

A 42 újramegjelenése igazi hiánypótlás, hiszen ezzel a könyvvel robbant be másodjára Peer Krisztián a köztudatba, így persze ennek köszönhetően ez a gyászkötet igazi hiánycikk volt az elmúlt években. A Jelenkor szerencsére nem változtatott, így most is ugyanazzal a táblával és ezúttal is felvágatlan lapokkal került a boltok polcaira ez a vékony könyvecske. Peer munkája témájából eredően (a szerző elhunyt szerelméről / szerelméhez írta verseit) sokkal tematikusabb, és sokkal húsbavágóbb, mint Falcsiké.

 

A szerző minden sorából sugárzik a kín, hiszen egy költő nem tehet mást mint ír, ír még akkor is, ha tudja, hogy ez a fájdalmát nem fogja enyhíteni ("A költészet nem segít,/ezt egy költőnél jobban senki nem tudja.").

 

Keserű pohár

 

Aki egynél többet akar lépni, menthetetlen elesik.

Aki kinyitja a szemét, mindent elveszít.

Amihez először érsz, odafagysz.

Ücsörögsz a kertben,

embermagasságú szemét.

Ébredés után pálinka.

Jobb lenne ébredés előtt.

A költészet nem segít,

ezt egy költőnél jobban senki nem tudja.

Hiába raksz reggel úgy-ahogy rendet,

elrontod éjszaka.

Fogaiddal tépnéd ki magadból a jót,

ha még lennének fogaid.

Egy élet elmúlt,

a helye fáj.

Jézus meg hol a kurva anyjában késik?

Leragadt a mennyországban?

Meddig kéreti még,

kétezer év eltelt,

ennyire jól érzi magát?

 

A 42 azért is kiváló kötet, mert úgy képes megragadni a gyász univerzális érzését, hogy azt minden olvasója gond nélkül át tudja érezni. Sokat kellene gondolkodnom, hogy még egy ilyen minőségű gyászkötetet tudjak említeni (Jacques Roubaud: Vala mi: fekete című műve jut így hirtelen az eszembe), így azt hiszem, ismételten eseményszámba megy, hogy újra megjelent ez az egészen kiváló kötete. Mindkét művet meleg szívvel tudom ajánlani.