Cormac McCarthy: Az ​utas / Stella Maris

Ha meg kellene nevezni, melyik lesz az idei év legfontosabb fordításban megjelenő szépirodalmi kötete, akkor minden bizonnyal nem csak én választanám Cormac McCarthy az Egyesült Államokban eredetileg tavaly megjelenő ikerregényét (Az utas — Stella Maris), hanem még sokan mások is. Hiszen a nemrég elhunyt amerikai legenda az elmúlt 60 év során az olyan zseniális köteteivel mint a Suttree, a Véres délkörök, a Határvidék-trilógia vagy Az út menthetetlenül beírta magát az irodalomtörténetbe. Így természetesen előzetesen óriási kérdés volt, hogy a 17 évnyi írói csendet megtörő regények végül az életmű összegzését, vagy egy csodálatos pálya feledhető lezárását jelentik-e? Azt kell mondanom, hogy Az utas — Stella Maris kettőse meglepő módon végül nem pályaösszegző mű lett, hanem az egész McCarthy-életmű újszerű, roppant fajsúlyos és zavarba ejtő továbbgondolása.

 

„Élet. Mit lehet mondani? Nem való mindenkinek.”

 

Pedig az ikerregény első darabja, Az utas úgy indul mint bármelyik hagyományos McCarthy-kötet: búvárként dolgozó főhősünket, Bobby Westernt felkérik, hogy merüljön le egy a Mexikói-öbölben lezuhant kisrepülőhöz, hogy ott aztán kiderüljön, az egyik utas és egy táska is eltűnt a gépről, majd megjelenjenek azok a rejtélyes figurák is, akik azt hiszik, hogy Bobbynak köze lehet a történtekhez. A szerző jól építi fel a cselekmény ezen részét és a szokás szerint pragmatikus, visszahúzódó életmódot folytató férfi életét, aki egyfelől igyekezne rájönni, mit akarnak tőle ezek az ügynökök és mi állhat a rejtély hátterében, másfelől meg folytatja azt a leginkább suttree-i létezést, mely során keresztbe-kasba bejárja ennek a déli városkának az utcáit és kocsmáit, hogy itt szóban elegyedjen ismerősökkel és ismeretlenekkel, és hogy aztán ezekben az általuk elmesélt sztorikban megcsillanjon az emberi létezés szikár keserűsége.

 

Aki ismeri a szerző korábbi regényeit, az sejtheti, hogy ezúttal sem lesz szerencsénk túl pörgős cselekményhez, ám rövidesen világossá válik, hogy itt nem egy Nem vénnek való vidékhez hasonló bűnregényben fogunk bolyongani az őrület határvidékén, mert ahogy fogynak az oldalak (ez a 440 oldalnyi regény alkotja a kötet java részét) egyre inkább súlyát veszti a kezdeti rejtély, és nem marad más mint ezek a végeérhetetlen beszélgetések. 

 

„Jackie a férjéhez hajolt. Akit már meglőttek. Amikor a következő lövedék áthatolt a fején, Jackie arca olyan hat hüvelyknyire lehetett tőle. Rendkívüli, ami ezután következik. Attól, hogy a férje feje az arcába robban, kevesebb mint egy másodperc telik el, és ő megfordul, hogy kimásszon a limó hátuljára és magához vegye az ott ingadozó koponyadarabot. Tudjuk, mire gondol. Vagy legalábbis tudnunk kéne. Arra gondol, hogy ha a férjét össze kell rakni, akkor össze kell gyűjtenie minden részét.

Ez még bizarrabb.

Nem igazán. Minden fájdalom ellenére, amit a férje okozott neki, ha van támadhatatlan bizonyíték a szerelmére és ragaszkodására, akkor ez az. Nincs vita. Elég bámulatos asszonynak tartom.”

 

McCarthy ebben az új művében sokkal inkább épít a párbeszédekre mint a korábbiakban (a Stella Maris már teljes egészében párbeszédekből fog állni), ám az itt felbukkanó alakok a már jól megszokottakhoz képest is meglehetősen furcsák, és egymástól igen-igen különbözőek. A teljesség igénye nélkül szerepet kap itt múltjától szabadulni képtelen vietnámi veterán, családja által kiközösített transz nő, falstaffi karakterű életművész vagy az állam egyetlen zsidó származású magánnyomozója is. Az ő történeteiknek más és más hangvétele, világképe: keserű, melankolikus, kutató, de a közös bennük talán az, hogy mindannyian küzdenek a múltjukkal és bűntudatukkal, akárcsak Bobby. 

 

A harmincas éveiben járó férfinek ugyanis igencsak terhelt múltja van, hiszen édesapja részt vett az atombomba kifejlesztésében, testvéréhez, a már tíz évvel korábban öngyilkosságot elkövető, zseniális matematikai képességekkel rendelkező, skizofrén Aliciához pedig még mindig őrületes és olthatatlan szerelem fűzi, melyet az eltelt évek sem képesek enyhíteni. McCarthy ebben a kötetben meglepett a talán minden korábbinál összetettebb jellemábrázolásával, legyen az Bobby alakja, vagy bárki másé. Az itt megjelenő tanmeséi, betéttörténetei pedig ismét olyan mélyre rántanak ebben az embertelen világban mint a legjobban sikerült korábbi köteteiben. És pontosan érezzük, hogy McCarthy karakterei saját valóságuk mélységeit bejárva már nem biztosak abban, hogy visszatérjenek-e a felszínre, és csatlakozzanak azokhoz, akik a normális világban élnek.

 

A második rész, a Stella Maris Az utas előtt játszódik majd' 10 évvel, és teljes egészében Alicia és az őt kezelő pszichiáter magnóra vett terápiás beszélgetéseit adja vissza közvetlenül a fiatal lány öngyilkossága előtti időkből, mikor Alicia azt hiszi, hogy az ekkoriban súlyos autóbalesetet szenvedő Bobby már nem fog felébredni a kómából.

 

Bár Az utas is egy komoly, olvasót próbáló darab volt, de ami a Stella Marisban zajlik, az olyan bonyolultságú és olyan mélységű, melyet egy átlagolvasó nem mindig lesz képes megérteni. A szabadidejének jelentős részét Santa Fe-i atomfizikusokkal töltő McCarthy ugyanis a zseniális matematikai képességekkel rendelkező lány és az őt megérteni próbáló pszichiáter párbeszédét sokszor olyan kvantummechanikai, fizikai vagy matematikai mélységekbe vezeti, melyet legtöbbünk garantáltan nem fog érteni. A szerző ugyanis érezhetően eljutott odáig, hogy azt feltételezze, a korábbi regényeiből megismert szenvtelen és megközelíthetetlen Isten talán éppen a még a legzseniálisabb emberek által is kiismerhetetlen tudomány mélységeiben lakozhat. Pontosan ebből következően lesz annyira szörnyű az atombomba és a hozzá kapcsolódó kutatások, hiszen talán az ember egy olyan világba merészkedett el általuk, melybe talán nem kellett volna. A Stella Maris bonyolultságában minden bizonnyal mindenkinek mást és mást fog jelenteni, legyen az egy gyökeresen új istenkép, egy jobb sorsra érdemes skizofrén lány segélykiáltása, vagy Bobby Western történetének kiegészítése.

 

Ha odáig nem is mennék el mint egyes amerikai kritikusok, hogy Az utas — Stella Maris kettőse lenne Cormac McCarthy legerősebb műve, de azt hiszem, hogy a rejtélyes és kiismerhetetlen külső hatalmak, na meg a saját lelkiismerete elől menekülő Bobby Western kafkai karaktere és Alicia kiismerhetetlen szomorúsága egy olyan ikerregény méltó alapjául szolgálnak, mely egyértelműen feltette a koronát az egyik legjelentősebb amerikai regényíró pályájára (külön öröm, hogy a köteteket ezúttal is Greskovits Endre zseniális fordításában élvezhetjünk magyarul).