Carlos Ruiz Zafón: A köd városa

Valahogy mindig is távol tartottam magam az egész világot lázba hozó sikerkönyvektől, ezért lehet, hogy furcsán hangzik majd' kétezer szépirodalmi kötettel a hátam mögött, de korábban még semmit sem olvastam a nemrégiben sajnos igen fiatalon elhunyt Carlos Ruiz Zafóntól. Így az idehaza idén nyáron megjelent posztumusz műve, A köd városa vált a belépőmmé a spanyol szerző világába.

 

Ez a kötet tudatos válogatás eredménye, ugyanis a szerző szerette volna összeállítani és kötetbe rendezni kisprózáit, melyek egy része – ahogy a fülszöveg fogalmaz – az Elfeledett Könyvek Temetője irodalmi világát bővítik tovább, a fennmaradó darabok pedig helyszíneikkel és hangulatukban ezeknek tökéletes párjai. 

 

Azt kell mondjam, hogy ezen történetek alapján Zafón egy igazi és hamisítatlan mesélő, aki lehet, hogy már számtalan helyen látott és hallott karakterekkel és helyszínekkel dolgozik, és az is lehet, hogy szégyentelenül hatásvadász, de amit csinál, azt bizony világszínvonalon teszi.

 

„Az ügyfelünk egy hölgy volt. Fiatal, felkavaróan, szinte fájdalmasan szép. Egy viktoriánus krónikás angyalként írta volna le, de én semmi angyalit nem láttam lényében. Mozdulatai, mint a párducé, mosolya, mint a kígyóé.”

 

Mint említettem (a záródarabon kívül), játszódjanak bármikor az itt szereplő szövegek, világuk közös és jól felismerhető. Zafónnál Barcelona nem a csodás napsütéses, hanem a köd, a sötétség és a homályos labirintusok mélyéről bármikor felbukkanni képes gonosz városa. 

 

Mivel egy válogatáskötetről van szó, el kell mondanom, hogy a történetek bizony változó színvonalúak (elsősorban a rövid, egy–két oldalasak felejthetőbbek, míg a hosszabbak igazán emlékezetesek), ám gyenge egy sem akadt köztük. Az első történet, a „Búcsú Blancától” az EKT világát idézi meg, és emléket állít a hányatott gyermekkorú David Martin élete talán első szerelmének. A következő, a „Névtelenül” egy olyan ezerszer feldolgozott toposzt, mint az ismeretlen leányanya után maradt árva gyermek dolgozza fel megkapóan.

 

A kötet egyik legemlékezetesebb darabja, a „Barcelonai kisasszony”, mely megkettőzött alakjaival (a  gyengesége miatt saját lányát kihasználó fényképésszel, illetve egy a gyásza súlya alatt összeroppanó orvossal) a szülői szeretetnek (illetve annak hiányának) állít megható emlékművet.

 

Véleményem szerint a kötet messze legerősebb és egyben leghosszabb darabja, „A parnasszus hercege”, amely egy hamisítatlan mephistói történet, amiben a Don Quijote szerzője, Cervantes köt különös alkut egy természetfeletti alakkal, mely révén megszerzi és elveszíti a szerelmet, és megírja a világirodalom egyik legfontosabb művét is.

 

Bár én alapvetően a fajsúlyosabb irodalmat szeretem, de így is mindenképpen megérte elolvasni Carlos Ruiz Zafón búcsúkötetét, mely borongós, baljós világával, különös alakjaival, fordulatos történeteivel pillanatok alatt képes kiragadni az olvasóit a való világból - és ha néhány óra erejéig is -, de elrepíteni ezekbe a megkapó, gótikus tündérmesékbe.