Kontra Ferenc: A Fiú

Kontra Ferenc művészetére igazából a pár éve megjelent Lepkefogó című kötete hívta fel a figyelmemet, amely a maga módján az egyik legegyedibb és legnehezebben megfogható kisprózakötete volt a 2020-as évnek. Ennek fényében persze nem kellett sokáig győzködöm magamat, hogy kézbe vegyem az idei könyvhétre megjelenő új, szintén kisprózákat tartalmazó alkotását, A fiút, amely megint csak meglehetősen ingoványos terepre kalauzol el bennünket.

 

Hogy miért is? Elsősorban azért, mert számtalan módon és számtalan oldalról közelíthetünk hozzá, de mégsem tudjuk eldönteni, hogy melyik megközelítésmód a helyes, vagy a legjobban működő. Az új mű ugyanis úgy indul, mintha egy regény volna, az első fejezetben megismert (valamikor a 20. század elején a rejtélyes hátterű árva gyereket egy értetlen és a terhet vállalni nem akaró tanító gondjaira akarja bízni a kis település közössége) és nevet soha nem kapó fiút a másodikban örökbe fogadják, majd a harmadikban ebből következően tovább alakul a sorsa. Mikor már azt hinnénk, hogy Kontra műve egy hagyományos nevelődési regény lesz, ugrunk egyet az időben, egészen pontosan a hatvanas évek végére, amikor ismét csak egy roppant hasonló mentalitású fiú lesz az elbeszélőnk, ám érthető módon már nem az, aki a könyv elején.

 

Az olvasó pedig ez után egyre inkább szeretné megtalálni a fogódzókat (főleg annak fényében, hogy ez az időbeli ugrás még többször megtörténik), és rájönni arra, hogy mi lesz a közös ezekben az egyébként roppant sokféle és sokfelé induló történetekben. A szerző ugyanis sokszor vált stílust és hangulatot, például a század eleji ridegséget előbb felváltja a hatvanas évek enyhébb hangulata, de jönnek itt szürkébb történetek a kommunizmus idejéből, majd háborús történések, aztán olyanok is, amelyek már ismét a boldog békeidőkben játszódnak. De ugyanígy megfigyelhető, hogy egyes novellák néha szinte végig leírásos jellegűek, másokban meg főleg a párbeszéd dominál.

 

„A dolgozószobájának ablaka nézett arra az útra, amerre a fiú elindult. Egyenes út volt. Arra kelt fel a nap, ilyenkor a távoli város tornyainak körvonalai is látszottak a láthatáron. A fiú a rőt vadgesztenyesor mellett haladt biztos léptekkel, és nem nézett vissza.

A tanár elképzelte a lépcsőt, a sötétkék egyenruhát, a rácsos ajtókat és ablakokat, a penészszagot, ami majd a fiút fogadja. Elképzelte, hogyan fogadják majd a társai, hogyan szedik szét mindenét, amit ez a naiv tanyasi fiú dédelgetve kofferébe gyűjtött, és azt gondolhatta, továbbmenti régi életének maradékait. Pedig ez a fiú megérdemelné, hogy rendes embert neveljenek belőle. Becsületes arca van. Mégiscsak ide tartozik, eddig gondoskodtak róla, kivasalták az ingét, nem lehet csak úgy kitenni, mint egy talált gyereket. Nem ezt érdemli."

 

A szépen lassan felnövő hősünk (hőseink) nyomán végigjárhatjuk szinte az egész 20. századot, szembesülhetünk annak változásaival, és azzal, ahogy ezeket fogadta ez a megannyi formában létező és a világtól folyton sanyargatott fiú. Kontra Ferenc ismét csak egy nehezen megfogható és nehezen megfejthető kisprózakötettel jelentkezett, amelyet elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnek energiát befektetni az olvasásba, na meg azoknak, akik kedvelték a szerző korábbi munkáit, így például a Lepkefogót.