Főkép

Bár a szerzőről eleddig nem igazán hallhattunk, a Magvetőnél nemrég megjelent vékonyka kötet — A tökéletesség — ugyanúgy egy nemzedék regénye, mint Annie Ernaux Évek vagy Georges Perec A dolgok című alkotása, és ráadásul éppen abban a roppant távolságtartó, ám mégis sokszor meghökkentően személyes, sőt intim elbeszélői stílusban íródott, mint az előbb említett két francia zseni munkája. Ez a végletekig, szinte patikamérlegen kimért elbeszélési mód az egyik legnehezebb írói technika, amelyen mesélni lehet, az elsőkönyves Vincenzo Latronico azonban szinte hibátlanul műveli.

 

Az 1984-es születésű olasz a '90-es években született, és az internet, valamint az ehhez szervesen kapcsolódó globalizáció fellendülésének sodró erejű szakaszában felnőtté váló generáció mára már igen tipikus tagjaira koncentrál, mégpedig a „digitális nomádokra", akik szüleiket, barátaikat, szülőföldjüket hátrahagyva mindössze egyetlen laptop segítségével kívánnak boldogulni a világ nagyvárosaiban.

 

Főszereplőink, Anna és Tom (ahogy a meglehetősen nemzetközinek ható nevük is mutatja, lehetnének bármelyik mai nyugat-európai fiatal), éppen így kívánlak boldogulni (mindketten internetes kreatív munkákkal foglalkoznak), és szinte egy véletlen folyományaként abba a Berlinbe költöznek, amelyet nem ismernek, és abba az országba, melynek a nyelvét sem igazán beszélik. Ám sokáig mégis kimondottan boldogok.

 

Latronico a maga monoton, párbeszédnélküli és szinte csak leírásokat alkalmazó módján már–már szociografikus pontossággal meséli el a történet elején az egyetemet még éppen csak elvégző két fiatal bő tíz évét. Megfigyelhetjük, hogyan alkalmazkodnak a számukra idegen környezethez, hogyan kötnek gyorsan múló barátságokat a hozzájuk hasonlóan szintén külföldi fiatalokkal, hogyan boldogulnak a munkájukban, és hogyan egymással. Egészen furcsa az az egyensúly, amely a már–már zavarba ejtő intimitás (példának okáért Anna és Tom szexuális életének minden apróbb részletét megismerjük) és a végtelen távolságtartás között (bármelyik másik hozzájuk hasonló fiatalról is olvashatnánk, nem lenne különbség) feszül, ám mindvégig működik, és nem billen el egyik irányba sem.

 

„Kijelzőiken – bárhol, bármikor – ismerősök, régi iskolatársak és a világ minden táján élő ismeretlenek mutatták meg mindazt, ami szép volt az életükben. A rájuk zúduló képeket nem kötötte össze más logikai kapcsolat, mint a ragyogás, vintage ruhák és szétfilterezett szelfik, hóborította erdők, kristálytiszta tengerpartok, tágas, barátságos lakások, könyvborítók, sütemények, virágok, vadállatok, galaxisok, kortárs művészeti kiállítások, lábak."

 

Azt kell mondjam, hogy akiknek tetszett a 2022-es Nobel-díjat elnyerő Annie Ernaux vagy a mára már kevéssé ismert Georges Perec bármelyik korábbi munkája, az nyugodtan tegyen egy próbát a fiatal elsőkönyves Vincenzo Latronico debütáló kötetével, A tökéletességgel, mert aligha fogja megbánni. Azt hiszem, egy pályakezdőnek ennél már nem is kell jobb ajánlólevél.