Főkép

Az 1971-es születésű Marina Sztyepnova a majd tíz évvel ezelőtt kiadott Lázár asszonyaival olyan óriási közönség- és szakmai sikereket ért el, hogy azonnal kikiáltották a kortárs orosz irodalom legújabb és egyik legnagyobb reménységének (ezt akkor én, mint annak a nagyregénynek az óriási rajongója, csak helyeselni tudtam). Természetesen egy ekkora siker után nagyon nagy kérdés, hogy merre induljon el az alkotó, hiszen az is baj lehet, ha a következő műve önismétlővé válik, de az is, ha túlságosan is eltér a korábbitól. Mivel a nemrég megjelent Város a szakadék szélén éppen ezután a nagy mű után következett, roppant kíváncsi voltam, hogy végül merre indult el az írónő.

 

Ebben a korábbinál jóval karcsúbb új regényben több olyan dolog is megfigyelhető, ami változás a korábbihoz képest, legyen az, hogy ezúttal igazából csak egy generáció és egy ember életét követjük nyomon, mégpedig a kommunizmus vége felé születő és az immár a vadkapitalizmus világában felnőtté váló Ogarjovot, vagy az, hogy ezúttal a narráció jóval csapongóbb, költőibb és nehezebben megfogható, ráadásul alaposan telített a különböző, elsősorban az orosz irodalomból származó vendégszövegekkel.

 

Sztyepnova ezen a szűk háromszáz oldalon születésétől kezdve egészen a középkorúságáig nyomon követi Ogarjov életét, így láthatjuk hogyan válik az elnyomott, szeretet nélküli családban felnövő kisfiúból szép lassan sikeres orvos, majd a nagy szerelmet megtaláló és minden korábbit felrúgó modern regényhős. Bevallom őszintén, elég nehéz volt belerázódni ebbe a narrációba (az első bekezdés csapongása különösen megterhelő), megszokni ezeket a gyors váltásokat, furcsa nézőpontokat és sorjázó, költőinek szánt mondatokat (a fordító Teleki Annának igazán nehéz dolga lehetett), de az írónő szerencsére mindig talált egy–egy olyan eseményt, jelenetet, amely azonnal berántott a történetbe.

 

„Emelje föl a fejét, legyen kedves. Malja anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, bizalomteljesen hátravetette a fejét. Ogarjov először nem a nyiroksejteket, az illesztéseket vagy a gyulladásos folyamatot érezte meg az ujjai alatt, hanem magát az életet. Hány éven keresztül érintett meg más embereket csak azért, hogy gyógyítson.

Szinte már el is felejtette, hogy ilyen is előfordulhat. A kártyavár, amelyet Ogarjov, egyik ingatag síkfelületet illesztve a másikhoz, gondosan felépített a munka, a lakás, a számlák, az autóhitel, a kötelezettségek, a körülmények, az álmok a szabadságról meg a jelzálogról, a lapos házastársi szex, most mind megremegett, majd döntésre várva megdermedt a levegőben.

Kerek, rózsaszín fül, melyet szabálytalan, aranyos görbület tett mókássá.”

 

Bár a Város a szakadék szélén a felszínen egy nevelődési regény, valamint egy szerelmi háromszög története, de igazából azt kívánja bemutatni, hogy a még vitathatatlanul szovjetnek született Ogarjov és a nála jóval fiatalabb, az európai kultúrára és az európai életre is kitekintő Malja, hogyan viszonyulnak egymáshoz, kisülhet-e bármi jó kettejük kapcsolatából. A kérdés roppant aktuális, hiszen jó lenne tudni, hogyan birkózik meg egymással a szovjet-orosz és az európai mentalitás.

 

Annak fényében, hogy annak idején milyen nagyra értékeltem az írónő Lázár asszonyai című regényét, kissé csalódás a mostani kötet (mind a narrációját, mind a felépítését tekintve a jócskán találni hibákat), azonban ennek ellenére is tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel egy érzelmekkel és fájdalmakkal teli szerelmi történet a modern Oroszországból.