Főkép

Lassacskán ugyan, de haladunk előre az időben, és lépésről-lépésre követjük az Anjou királyok történetét – legalábbis azok, akik hozzám hasonlóan Bíró Szabolcs sorozatát olvassák. Két év kihagyás után idén megjelent a nyolcadik rész, a harmadik trilógia (Az ifjú lovagkirály) második kötete, ami nagyjából az 1345 és 1347 novembere közötti eseményeket taglalja, előtérbe helyezve az éppen aktuális Bátor ivadék, Szilárd életét. Azt persze nem tudhatom, ilyen tempó mellett miként sikerül a maradék hét kötetbe belepréselni a hátralévő éveket – de ez már legyen a szerző gondja.

 

Többen megfogalmazták már, és jómagam is egyetértek az állítással, a sorozat tényleg kötetről-kötetre egyre jobb lesz. Persze ennek oka lehet a sztori örömtelibb eseményekkel tarkított alakulása (leszámítva András halálát, Zára ostromát), kivált főszereplőnk anyagi és lelki boldogulása. De tény, az elmúlt évtizedek alatt sokat fejlődött Bíró Szabolcs stílusa, karakterábrázolása és történetmesélői készsége.

 

Ami eddig is jellemezte a sorozatot, az továbbra is megmaradt: a rendelkezésre álló hiányos, vagy egymásnak ellentmondó források figyelembevételével, a történelmi hűség betartása, és az akkori élet minél pontosabb ábrázolása. Ehhez kellő kutatómunka és hagyományőrző csoporti tagság szükségeltetik, ezért nem csodálkozom a kötet végi hosszú irodalomjegyzéken. Ráadásul tetszik vagy sem, a múlt folyamatosan formálódik, köszönhetően az időről-időre felbukkanó forrásanyagoknak és a történészek munkájának.

 

Pár évvel ezelőtt arról beszélgettem Benkő Lászlóval, hogy mennyire van jogosultsága a történelmi regényekben a szerelmi szálnak. Bár nem vitatom a szerelem fontosságát az ember életében, akkor úgy éreztem, időnként szívesen olvasnék olyan múltidéző sztorit, amiből ez a szál hiányzik. Viszont figyelembe véve a Bátor Szilárd és a nők című tragédiát, valamint az univerzum egyensúlyra való törekvését csak közepesen lepődtem meg a hősünk szerelmi életének alakulásán.

 

Olvasás közben néha úgy éreztem, túl sok a szereplő, ezért nem jut mindenkire kellő idő, gondolok itt például az egri kitérőre, de említhetem az elsőre feleslegesnek tűnő francia kitekintést a crécyi csatára. Szívesen olvastam volna még a dubicai birtok hétköznapjairól, részletesebben a kor jogrendjéről – a többit elvárásomat nem említem, mert azokról a korábbi kötetekben már szó esett. Viszont itt említem, hogy gyakorlatilag muszáj szinte minden alkalommal újraolvasni az előzményeket, mert ki a fene emlékszik arra RÉSZLETESEN, hogy mit olvasott 2015-ben?

 

A cselekményről nem írok bővebben, mert egyrészt feleslegesnek tartom, akit érdekel, az járjon utána, mi történt a Magyar Királyságban ebben az időben. Másrészt meg maradjon azért némi meglepetés, hogy mi minden történik Bátor Szilárddal. Maradjunk annyiban, hogy ezúttal is pergő cselekmény, élő, lélegző szereplők fogadja az olvasót. Mi több, a latin szövegek is gyakrabban fordulnak elő – de ez ugye cseppet sem meglepő egy templomos lovag leszármazottjánál.

 

A jövőt illetően csupán az ad aggodalomra okot, hogy Bíró Szabolcs túl sok tervet forgat a fejében, amelyek megvalósítása garantáltan időigényes, ezért ki tudja mikor és mennyi idő jut majd a folytatásra, ami a tervek szerint A pusztulás dala címmel jelenik majd meg.