Főkép

A tavaly megjelent disztópikus hangvételű A majom szeme című regénye után Tóth Krisztina ezúttal ismét a kisprózák világába evezett, hiszen az idei könyvhét előtt kiadott, az elmúlt öt év tárcáit és novelláit összegyűjtő új kötete, az Ahonnan látni az eget ismét csak egy amolyan hamisítatlan tóthkrisztinás miniatűrgyűjtemény.

 

Bár az új kötetben az alcím szerint novellákat és tárcákat is kapunk, de az itt közölt 25 szöveg túlnyomó része tárca, így talán nem meglepő, hogy szinte mindegyik itt szereplő kispróza egy–egy többnyire hétköznapi élethelyzetet ragad meg, és állít különös fénytörésben az olvasók elé. És ami a legkülönösebb ezekben a történetekben az az, hogy nemcsak rendkívül sokfélék, de az írónőre korábban kimondottan jellemző depresszív hangulatot már itt–ott felváltja a humor. Az pedig, hogy ezek a történetek felváltva szerepelnek a sötétebb hangvételű darabokkal, különösen mozgalmassá teszik ezt a gyűjteményt.

 

Már rögtön a legelső darab, a „Légörvényben” egy kimondottan jól sikerült és kifejezetten emlékezetes indítás, melyben a szürke hétköznapok mögött ismerhetünk rá az emberi tragédiákra, ám ezúttal igen szívmelengető formában. Sok máshoz hasonlóan a kötet két következő szövege, a „Hályog” és az „A karóra” az öregség és betegség témakörét állítja középpontba. De ugyanúgy tematizálva vannak itt olyan témák, mint az egyre zűrösebbé váló párkapcsolatok vagy az egyedülálló szülők helyzete, de akár a pandémia életvitelünkre gyakorolt hatása is.

 

„Hajnali fél négyre sikerül befejeznem a novellát. Nem tudom, valóban kész van-e, most mindenesetre úgy érzem, hogy sikerült valahová eljutnom. Talán nem a befejezéshez, talán csak egy halkuló mondatig, a történetnek egy olyan pontjára, ahol meg lehet állni, levinni a hangot, és elengedni az olvasó kezét, hogy onnan már egyedül menjen tovább.”

 

Tóth - aki több szövegébe gyaníthatóan becsempészett  önéletrajzi elemeket is - többnyire nagy magabiztossággal alkalmazza a fent idézett írói technikát, és szinte mindig akkor áll meg a történetekkel, amikor azok már eléggé megragadták az olvasók fantáziáját, akik hajlandóak ezeket aztán továbbgondolni is.

 

Ilyen például a személyes kedvencem, a „Villamospótló”, melyben a kezdetben mogorva és érdektelen buszsofőr a rég kivándorolt és most hazalátogató magyar férfi történetét meghallgatva végiggondolja, mi hiányozna neki innen a legjobban, ha egyszer el kellene mennie. És a történetet olvasva minden bizonnyal így tesz a legtöbb olvasó is.

 

Bár véleményem szerint a legjobb idei könyvek közé nem fog beférni, de így is egy kimondottan színvonalas és olvasásra ajánlott alkotás Tóth Krisztina új tárcagyűjteménye, amely minden didaktikuságtól mentesen képes közvetíteni társadalomkritikus mondanivalóját, egyszerre komoly és humoros hangnemben.