Terry Pratchett: Láthatatlan Akadémikusok

Örül az ember lelke – kivált ha Pratchett rajongó – amikor egy ilyen terjedelmes könyv kerül a kezébe, mert ez garancia a kiadós szórakozásra, a hosszú kikapcsolódásra. Ráadásul már csak két kötet van hátra a Korongvilágon játszódó történetek közül, és ilyenkor muszáj lassabban olvasni, és akárcsak egy nemes bort, alaposan kiélvezni a szöveget, a történetet, mindent, amit a Láthatatlan Akadémikusok kínálnak.

Ha valaki a Korongvilágon kívül még a focit is szereti, akkor számára dupla öröm ez a kötet, hiszen ez a vicces sztori arról szól, miként reformálja meg Lord Lodoci a mindenki által szeretett vagy utált futballt. Persze faluhelyen, akarom mondani Ankh-Morpork városában ez nem megy egyszerűen, kivált, ha a címben említett focicsapat a Láthatatlan Egyetem tiszteletre méltó, és vajmi kevéssé sportos elöljárói közül verbuválódik.

Akárcsak az előző, a postát darabjaira szedő résznél (Postabaj), most sem pusztán mókát és kacagást kapunk, hanem bepillantást nyerhetünk mindazon előítélek és más effélék kupacába, amit óhatatlanul összegyűjtöttünk életünk során, és tudatosan vagy tudatlanul, de összekapcsoljuk a focival. Labdarúgók, szurkolók, huligánok, edzésterv, egészséges élet, bunda és persze csinos lányok (érdekes, a legtöbb társas rendezvényen előbb vagy utóbb felbukkannak a csinos lányok).

Nekünk ebből a felsorolásból első nekifutásra egy kobold jut (neve légyen Dillis), aki még ebben a fura világban is különcnek tűnik, mert maximalizmusra törekszik munkája során, szemlátomást az az életcélja, hogy környezete kedvelje, tudása pedig vetekszik Flynn Carsen, a mozifilmekből ismerős Könyvtáros ismeretanyagával. Mindezeken túl úgy beszél, mint egy önnön fontosságával eltelt Jeeves, és legalább annyira képben van a foci elméleti részével, mint Arsene Wenger vagy Pep Guardiola.

A köré szerveződő kemény mag összetétele is figyelemre méltó, kezdve Puskás Ferkóval (aki a legendás Puskás Dávi fia), Cukorborsó Glendával (borítón a hátsó sor bal szélén), és Stollop Júliával (ő a sor jobb szélén mosolyog), akinek mosogatási technikája nem tökéletes, ellenben szépsége egy egész város elvarázsol – nem mintha egyébként a mágiából hiány lenne Ankh-Morporkban.

Miközben móka és ármány szirtjei között hajózunk, mint azok a szerencsétlen görög tengerészek, néha megpihen tekintetünk a szöveg gyöngyszemein, hogy ezen sorok emléke még velünk maradjon egy darabig. Például:

„Maga pedig nagyon kedves hölgy – felelte –, és nagyon csinos is a két hatalmas mellkasával, amelyek termékenységre és produktivitásra utalnak…”

vagy

„- De ez nem egy olyan játék, mint a makaó, a halma vagy a thud?

Nem! Inkább a háborúra hasonlít, csak kevesebb benne a kedvesség és az emberség.”

vagy

„A Madám felkapott még egy üres palackot. Onnan tudta, hogy üres, hogy Pepe közelében helyezkedett el egy hosszú nap végén, de azért megvizsgálta, mert a szomj hal meg utoljára.”

vagy

„Júlia megragadta a kocsis arcát, és olyan hang hallatszott, mind Glenda, mind Ferkó belső órája szerint kicsit túl hosszú ideig, mint amikor átszívnak egy teniszlabdát egy teniszütő hálóján keresztül.”

Visszatérve a focira, valamikor régen, úgy évtizedekkel korábban olvastam egy humoros könyvecskét, ami a foci történetéről, kialakulásának előzményeiről szólt. Az abban leírt középkori falusi meccsek sokban hasonlítanak a Pratchett által kitalált, a futballt megelőző játékstílushoz (az erőszak szerves részét képezte a „játéknak”). Mindez azért érdekes, mert a szemünk előtt csinálja meg ismét azt a trükköt, hogy miként válik valami az amatőr vagy a hobbi szintet elhagyva profivá (emlékezzünk csak a mozi viharos fejlődésére a Mozgó képekben).

Az is jellemző az íróra, hogy nála minden ilyen fejlesztés, átalakulás, változás sikeresen végződik – úgy tűnik az optimizmusa mit sem változott az évek alatt. Ebből a szempontból fantasztikus a város, illetve a város társadalma – amely például kisebb zökkenőkkel ugyan, de minden nációt, migránst, humanoidot, élőt és halottat befogad és elfogad. Most például a vérengző gyilkológépnek kikiáltott Dillis lopja be magát a polgárok, akarom mondani a stadion nézőinek a szívébe.

Ugyan szerelmi szállal már korábban is találkoztunk (lásd Postabaj), azonban most dupla adagot kapunk, hiszen közvetlen közelről figyelhetjük miként alakul Júlia és Ferkó (akik a Rómeó és Júlia kései reinkarnációi, illetve Júlia esetében a Pygmalion áthallás sem zárható ki), illetve Glenda és Dillis kapcsolata. Néha úgy éreztem, ezek a karakterek annyira jól kidolgozottak, hogy mellettük mindenki más csak halvány statisztának tűnik. A négyesből senki sem statikus, mindannyian fejlődnek a történet során, és más emberek (illetve koboldok vagy amit akartok) lesznek a végére, mint amilyennek megismertük őket korábban.

Mindig szerettem a Láthatatlan Egyetem ügyeiről értesülni, de emlékeim szerint ez az első alkalom, hogy az intézmény „mugli” állományával kerülünk közelebbi kapcsolatba. Szakácsok, gyertyaöntők, éjjeliőrök – csupa hétköznapi ember. Azt persze nem tudom, miért őket választotta Pratchett, de kifejezetten jót tett a történetnek, hogy nem csak egy rakás hóbortos varázstudó van jelen. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy ugyan felbukkan Széltoló a csapatban, de igazából semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, szóval ezt tekinthetjük egyfajta jutalomjátéknak, amivel a végső visszavonulása előtt kedveskedett neki szülőapja.

Még mindig imádom Korongvilág semmihez sem hasonlítható hangulatát, és roppant mód szomorú vagyok, hogy Pratchett halála miatt már csak két kötetnyi izgalom és nevetés van hátra. Pánikra semmi ok, hiszen bármikor újrakezdhetjük a sorozatot, további utalások és gyöngyszemek után kutatva.