Főkép

A 33. Korongvilág regényben gyakorlatilag azt kaptam az írótól, amiért évtizedek óta a rajongója vagyok. Különleges karakterek és egy jól felépített történet, ami egy még jobban kivitelezett világban helyezkedik el.

 

Az őrség válogatott tagjai, vagy a boszorkányok gyülekezete óta szerintem senki sem lepődik meg azon, hogy Terry Pratchett legjobb erénye a karakteralkotás. Nála ezek a figurák nem westernhős módjára a semmiből jönnek, hogy aztán ellovagoljanak a naplementébe, és sose halljunk róluk többé. A Korongvilág szereplőválogatása egészen másként zajlik. Minden jelentkezőnek komplett háttértörténettel kell rendelkeznie, amiből nem csak az derül ki, miként jutott el idáig, hanem bemutatásra kerülnek személyiségének főbb vonásai is. Ami persze menet közben változhat, elvégre az emberek (és más humanoidok) többsége reagál környezetére.

 

A mostani előadáshoz remek szereplőgárdát sikerült összehozni, kezdve a főszereplő lord Lodocival, aki mostanában sajnálatos módon nem kapott elég lehetőséget, pedig az egyik, ha nem a legérdekesebb figura Ankh-Morpork városában. Mivel azonban ő nem szereti a rivaldafényt, a főszerepet ezúttal átadja Nyirkos von Falsbaysnak, aki elítélt szélhámosként kezd, hogy aztán hamarosan postamesterré (a városi posta első számú emberévé) léptessék elő.

 

Innen kezdve nincs megállás, kivénhedt kézbesítők, heti egy szabadnappal rendelkező gólemek, alapítványi alkalmazott, egyébiránt szingli és vonzó hölgyek, valamint mérnökök, varázslók és egy kellőképpen elvetemült főgonosz sorjáznak egymás után, hogy amikor már tényleg úgy érezzük magunkat, mint a csatkai búcsúban, átadjuk magunkat a „végre megérkeztem” érzésnek, és élvezzük azt az egymást erősítő hármas hatást, amit a szereplők, a történet és a szöveg találkozása eredményez.

 

Teljes mértékben egyetértek azokkal, akik szerint Pratchett biztosan tanulmányozta a posták működését, a pénzügyi világban előforduló stikliket – és ennek köszönhetően minden hihetőnek és működőképesnek tűnik. De legalább ennyire jól sikerült a gyűjtőszenvedély ábrázolása, vagy a bélyegek bevezetésének, és az ebből következő, esetlegesen nem várt fejlemények kifejtése.

 

Igen, kifejezetten élveztem az olvasást, bár végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mindezen pozitívumok dacára hiányérzetem van, valami kis apróság hiányzik, egy csipet fűszer, nüansznyi plusz kellene még a tökéletességhez. Mivel ezt nem találtam meg, így végül csak a második vonalba tudom pozícionálni a Postabaj című könyvet, ennél bizony vannak jobban sikerült Korongvilág sztorik. Ennek dacára mindenkinek ajánlom ezt a regényt, például azoknak ideális lehet, akik még csak most ismerkednek a világgal. Ez a benne előforduló utalások dacára önálló, önmagában is élvezhető történet, és mint ilyen, ideális bevezetés ebbe a földrajzilag nézve lapos, egyébként változatosan izgalmas, és nem utolsó sorban szórakoztató agyszüleménybe, amit röviden Korongvilágnak hívunk.