Főkép

Nagyon úgy tűnik, hogy Vida Gábor emlékezetes új regénye, a Senkiháza után ismét egy erdélyi alkotó állt elő egy olyan kötettel, amely akár az idei év legjobbja is lehet. Ugyanis Tompa Andrea legújabb nagyregénye, a Sokszor nem halunk meg egy olyan alkotás, amely — közhellyel élve — valósággal beszakítja maga alatt az asztalt.

 

Tompa műve már sokszor és sok helyen feldolgozott témák (legyen az a holokauszt, a határontúli magyarság sorsa, vagy a mindennapi élet a diktatúrák árnyékában) legjobb elemeit foglalja magába, így már akkor is megkerülhetetlen alkotás volna, ha maga a történet és a benne szereplő karakterek nem lennének ennyire zseniálisak. 

 

A mű központi szereplője Matyi, Tilda és Matild (egyetlen ember megannyi változata, akinek nem csak a neve képlékeny, de az identitása is), az a zsidó kislány, akit édesanyja háztartási alkalmazottja gondjaira bíz, hogy aztán örökre eltűnjön valamelyik lengyelországi haláltáborban. Az ő sorsát követjük nyomon ezen a bő fél ezer oldalon, hogy előbb a háborús viszonyok ellenére is meglehetősen bensőséges első részben (a Megérkezés) figyelhessük meg hogyan válnak igazi, vérbeli szülőkké az őt befogadó egyszerű és egymást szerető emberek (ez a szakasz hihetetlenül intim, annak ellenére is, hogy az írónő a lehető legmesszebb marad a giccstől, és a gyermeknevelést egy sokszor igen kemény és idegőrlő munkának mutatja, amely azonban bőven okoz örömöket is), hogy aztán a következő fejezetekben eljussunk a kamasz- és fiatalkoron át egészen a középkorúságig.

 

Ahogy a való életben, úgy a nagy dolgok ebben a regényben is csak a háttérben történnek meg, így a szereplők életében nem marad más, mint a hiány. Ebben a regényben szinte mindenkinek hiányzik valami, és ahogy a való életben, úgy itt sem derül fény a legtöbb titokra. Sem a szereplők, sem az olvasók számlára. Talán ez bizonyítja leginkább, hogy a szerző felnőtt, gondolkodó lényekként kezeli olvasóit, akik még napokkal később is elmélkedhetnek a könyv egyes részletein.

 

Tompa műve bár igen hosszú (ha hagyományosan lennének jelölve a párbeszédek, talán az ezer oldalt is elérné), és közel egy fél évszázadot ölel fel, az itt mozgatott kevés szereplőt tekintve sokszor tűnik szinte kamaradarabnak, így a hangsúly a szereplők közti párbeszéden illetve elhallgatásokon van. Az egykori kislány felnőttként nem véletlenül válik színésszé, ugyanis a mű egy igen fontos kérdése a holokauszt (illetve egyéb szörnyűségek) művészi ábrázolásának lehetősége vagy lehetetlensége. A kötet második felében szereplő színházi előadások ráadásul remek ellenpontként szolgálnak a cselekmény hátterében, lehetőséget adva arra, hogy direkt és áttételesen és lehessen beszélni ezekről az eseményekről.

 

Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című műve azt hiszem, egy olyan alkotás, amelyre még évek múltán is fogunk emlékezni, így úgy vélem, minden nyitott és magát értelmesnek gondoló embernek el kellene olvasnia ezt a lassú, realista és kimondottan fajsúlyos nagyregényt.