Főkép

Nagy örömmel fedeztem fel a könyvesboltokban, hogy 2022-ben kiadták új fordításban William Shakespeare általam kedvelt királydrámáját, a II. Richárdot. A fordítást Spiró György készítette; a Magvető Kiadónál megjelent szöveg nagyjából Spiró tizenöt évvel ezelőtt készített fordításának (amely egy folyóirat mellékleteként megjelent, ám könyvalakban eddig nem vált elérhetővé) általa helyenként átdolgozott változata.

 

Shakespeare nevét alighanem mindenki ismeri. Az újkor legismertebb és legjelentősebb írója, akinek műveivel a középiskolai évek során mindenki találkozott Magyarországon. 1564-ban született és 1616-ban halt meg Stratford-upon-Avonben; sikereit elsősorban Londonban aratta, ahol a színházi világ ismert alakja volt színészként, drámaíróként, végül a Globe Színház társtulajdonosaként. Leghíresebb műveit – a Romeo és Júliát, a Hamletet, az Othellót, a Macbeth-t, a Lear királyt vagy A vihart – sokan olvasták, és világszerte gyakran játsszák a színházak. A II. Richárd talán nem egészen ennyire ismert, ezért is örömteli dolog számomra, hogy a Magvető nemrég indított Színház az egész című sorozatában ezt a művet is megjelentette, így jó eséllyel többen megismerhetik Magyarországon.

 

Egy személyes vallomással szeretném kezdeni a mű bemutatását: mindig szerettem Shakespeare királydrámáit. Közel negyven színdarabjának (a számuk a Shakespeare-filológia állásától is függően változik; a magyar nyelvű összkiadásokban általában 37 található meg) egynegyede témáját az angol történelemből merítő királydráma. Főleg írói pályafutásának első évtizedében írta őket, kivéve a pályája végén, 1613 körül (feltehetőleg) John Fletcherrel közösen írt VIII. Henriket. A 20. századi magyar nyelvű Shakespeare-összkiadásokban többnyire Somlyó György II. Richárd-fordítása jelent meg; ennek keletkezése óta több mint fél évszázad telt el, indokolt volt, hogy friss, modernebb nyelvezetű változatok készüljenek.

 

A II. Richárd az 1377 és 1399 között a trónon ülő király uralkodásának utolsó hónapjairól, valamint Henry Bolingbroke, azaz IV. Henrik uralkodásának kezdetéről szól. II. Richárd hatalmának az unokafivére, Bolingbroke vezette felkelés vetett véget; 1399-ben a király lemondásra kényszerült, majd nem sokkal később, 1400-ban börtönében megölték.

 

A címszereplő szerintem Shakespeare egyik legösszetettebb, legkülönlegesebb alakja. Szinte felvonásokként másmilyennek látom: könnyelműnek, ügyetlennek, rossz emberismerőnek (az ellene indított felkelés azért is lesz sikeres, mert a király hízelgő kegyenceit sokan gyűlölik), szerencsétlennek abban a jelenetben, ahol kényszerűségből lemond a trónjáról, végül, halála előtt vakmerőnek (támadói egyikétől vesz el egy kardot, azzal szúr le hármuk közül kettőt). Nem pozitív és nem is negatív alak, nem egyértelműen hős vagy gazember; ellentmondásos, kaotikus figura, és mint ilyen, hozzánk hasonlít.

 

Ezt a színdarab többi fontos szereplőjéről is el lehet mondani. Az uralkodását ellenségei kivégzésével indító, a bebörtönzött korábbi uralkodó kivégzésére burkoltan felszólító Bolingbroke, a saját fia (Bolingbroke) száműzetését bíróként megszavazó, majd a száműzetés miatt a királynak szemrehányást tevő Gaunt, a trónfosztást kezdetben nem helyeslő, később egy az új király elleni összeesküvéshez csatlakozó fiát félelmében feljelentő York, vagy az apjával szinte versenyt futva a királyhoz siető, bűnbánó és összeesküvőtársait feljelentő Aumerle egyformán hétköznapi emberek. Távol állnak az író hőseitől és szörnyetegeitől (mint Kent és Cordelia, illetve III. Richárd és Goneril). A színdarab számos, leginkább főnemesi karaktert felléptet, akik között egyetlen igazán pozitív alak van, Carlisle püspöke, aki a lemondási jelenetben figyelmezteti a főurakat a trónfosztás következményeire, a polgárháború potenciális veszélyére.

 

Shakespeare-t fordítani több szempontból kihívást jelent. A fő nehézséget a II. Richárd fordításakor szerintem az okozza, hogy a fordítónak úgy kell visszaadnia a színdarabok nyelvezetének mindennapiságát, hogy ugyanakkor a szöveg költői legyen. Noha a darab végig versben íródott, Shakespeare nem próbálta alakjait a tizennegyedik század nyelvezetére – ekkor játszódik a dráma – emlékeztető archaikus angol nyelven megszólaltatni, saját kora nyelvezetét használta, ezért szerintem a fordító helyesen teszi, ha modern, hétköznapinak ható magyar nyelvet használ, és nem próbál archaizáló, „emelkedett” fordítást készíteni. A közelmúltban többen követték ezt a gyakorlatot Magyarországon, például Eörsi István, Nádasdy Ádám, Báthori Csaba, Forgách András vagy Várady Szabolcs, olyannyira, hogy azt lehet mondani, az utolsó harminc évben bevett gyakorlat volt a fordítók részéről Shakespeare-t modern magyar nyelvre átültetni. Spiró György is így jár el, kerüli a régies vagy nehézkes fordulatokat. Neki és a kiadónak köszönhetően a II. Richárd is bekerült azok közé a Shakespeare-darabok közé, amelyeket modern fordításban olvashatunk.

 

Tényleg mindenkinek ajánlani tudom a Magvető tavaly megjelent kiadványát. Van, aki nem szeret színdarabokat olvasni, ám Shakespeare azok közé tartozik, akiknek a műveivel érdemes kivételt tenni, mert nemcsak színházban látva, hanem olvasva is élvezetesek. Jól járnak a királydráma elolvasásával azok is, akik Somlyó György fordítását már ismerik, mivel érdekes látni, hol választott kicsit más megoldásokat a fordító, és azok is, akik eddig nem ismerték Shakespeare-től ezt a drámát. Voltaképpen minden irodalomkedvelőnek ajánlom.