Főkép

A tavalyi év egyik legszomorúbb világirodalmi híre kétségkívül a kortárs spanyol irodalom talán legnagyobb alakjának, Javier Maríasnak a halála volt, így a mindössze hetven évet élt alkotó az elmúlt hetekben megjelent vaskos kötete, a Tomás Nevinson a szerző utolsó művének, és ezáltal életművének méltó lezárásának bizonyult.

 

Az új kötet annak a Berta Islának a párja (maga az író jelenti ki az utószóban, hogy ez a mű nem folytatásként, hanem az előző párjaként olvasandó), amelyet összességében az egyik legjobban sikerült Marías-regénynek tartok. A fonalat nagyjából ott vesszük fel, ahol az előzőnél letettük: a címszereplő két évtizednyi aktív kémkedés után visszatért az őt sokáig halottnak gondoló felesége közelébe, és a rég hátrahagyott a civil életéhez Madridba, ám hiába lenne esélye, hogy helyrehozza kapcsolatát élete szerelmével és az őt alig ismerő gyerekeivel, közben mégis gyötri egyfajta hiányérzet, és az, hogy az ötvenhez közelítve a titkosszolgálati múlt után már nincs, ami kitöltse és értelmet adjon az életének.

 

Szerencséjére azonban – egy meglehetősen klisés fordulattal – még egy utolsó szívességet kér tőle beszervezője és korábbi főnöke, Tupra, így Tomás a hosszas rábeszélés hatására (a mű tempójára jellemző, hogy ez a találkozó majd’ kétszáz oldal hosszúra nyúlik) végül úgy dönt, hogy elvállalja az alapvetően rutinnak tűnő munkát egy észak-spanyolországi városban. Bár szokás szerint a titkosszolgálatok visszatartanak több fontos háttérinformációt, de a lényeget azért megtudhatja a férfi: három itt élő nő közül kell rájönnie, hogy melyikük felelős több korábbi (több tucat halottal és több száz sérülttel járó) terrorcselekményért, amelyet az ETA követett el spanyol nagyvárosokban. Nevinson a helyi iskolába tanárként beépülve ered a három hasonló korú, ám nagyon is más életvitelű és személyiségű nő nyomába, hogy megpróbálja kideríteni melyikük a bűnös és melyik kettő ártatlan.

 

Bár adva lenne minden ahhoz, hogy a Tomás Nevinson egy pörgős thriller legyen, de Marías stílusa és egyéni látásmódja tesz arról, hogy a lényeg ne a nyomozáson, hanem az általános emberin legyen. A realista mód lassan és unalmasan csordogáló megfigyelést folyton megszakítják a szerzőre nagyon is jellemző elmélkedések, és az ezúttal is igen széles és a cselekményhez szervesen kapcsolódó irodalmi allúziók sora (a szokásos Shakespeare mellett fontos szerepet kap T.S. Eliot, W.B. Yeates, John Donne, a Hitlert egyszer majdnem agyonlövő Friedrich Reck-Malleczewen, de Fritz Lang Embervadászat című filme is többször megjelenik). A spanyol ezáltal egyszerre tud az emberi viselkedés legáltalánosabb és mindenkit érintő vonásairól, valamint a mű központi kérdéseiről is (mikor vehetjük el jogosan valaki életét? mit kell ehhez elkövetnie? mennyire kell biztosnak lennünk a bűnösségében, ahhoz hogy megtegyük? vagy inkább meneküljön el egy tömeggyilkos, mint hogy akár csak egyetlen ártatlant is bántsunk?) elmélkedni.

 

Annak ellenére, hogy a cselekmény csak igen lassan csorog, és a hangsúly ezúttal is a gondolatiságon és az esszészerű betéteken van, az olvasó – aki pontosan tudja, hogy az egyik nő élete a tét – is hatványozottan bevonódik a nyomozásba. A szerző ugyanis zseniálisan vázolja fel az alakokat és adagolja az esetleges bizonyítékokat az egyik vagy másik megfigyelt bűnössége mellett, így nehéz eldönteni, hogy kit tartunk gyanúsnak: a már első pillanattól fogva bűnösnek tűnő, óriási termetű, hallgatag, a múltját mindenki előtt titkoló étteremtulajdonost, Inést, akivel Tomás szerelmi viszonyba keveredik; a helyiek által közkedvelt és mindenhol szívesen megjelenő Céliát; vagy a dúsgazdag férje árnyékában tengődő Maríát.

 

Bár a Tomás Nevinson még a többi Marías-műhöz képest is kimondottan hosszú és lassú, mégis hozza azt az egyedi stílust és végtelenül sokfelé ágazó gondolatiságot, amit már megszokhattunk a tavaly elhunyt alkotótól, így az új regény egyértelműen méltó lezárása ennek a páratlanul gazdag életműnek. Kérlek, kezeljétek ennek megfelelően!