Főkép

Jobbára fordítva szokott velem előfordulni, de most előbb láttam a könyvből készült filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna. S nem olyan rég, hogy ne emlékezzek sok mindenre, s ne lássam a könyvben a filmet. Ez sokáig zavaró volt, néha szinte untam is, hiába, hogy vannak különbségek. Valójában kevés olyan film van, amely ennyire híven követné a könyvet, amiből készült.

 

A nyolc hegy két barát története, ill. a mesélő apjáé is. Szépirodalom, de lilaködös elvontság, vagy akár az úgymond átlagosnál nagyobb tragédiák nélkül (bár az egyik olvasata épp az, hogy mindenkinek megvannak a maga tragédiái, s lévén sajátjai, számára nyilván azok a legnagyobbak is). A szereplők szinte hétköznapi emberek. A hegyek azok, amik nem hétköznapiak, a nyugati Alpok olaszországi hegyei. És nem tudom, hogy hatott volna ez a regény, ha nem látom előbb a filmet, s így nem él élénken bennem a hegyek látványa. Nem tudom, jobb lett volna-e elképzelni, amiről olvasok. De a dráma mindkét verzióban lassan épül fel, és ahogy a szöveg visszafogott, miközben tényleg szépirodalom, úgy a film is végtelenül természetesnek, valóságosnak hat. Ha úgy tetszik: lassúnak, de az is hiteles. (S kíváncsi lennék, vajon miért 4:3-as, a régi tévék képarányában forgatták, bár van rá tippem).

 

Pietro gyerekkorában a nyarakat egy Grana nevű hegyi faluban tölti. Ott ismerkedik meg a helyi fiúval, Brunóval, aki egyedüli gyerek a kihalófélben lévő helyen. Mert míg a nyár csodaszép ott fenn, a többi évszakban a körülmények embertelenek, s már akkor, a ’80-as években is szinte legendásnak számítanak a régi hegyi emberek, akik még képesek voltak megélni olyan magason. Pietro szüleinek is van köze a hegyekhez, de amúgy Milánóban dolgoznak, élik mindennapos gürcöléssel teli életüket, ám mindketten visszavágynak az Alpokba. Pietro apja imád hegyet mászni, és igyekszik ezt átadni fiának is, miközben képtelen úgy kommunikálni vele, ahogy a fiúnak szüksége lenne rá.

 

Pietro apránként meséli el a történetet, mely a szüleié, a sajátja, egyúttal egy fájdalmasan keveseknek megadatott erős barátságé (s persze Brunoé). A fejezeteket mintha más-más korszakokban mesélné Pietro, így írta meg Paolo Cognetti, alighanem saját élményei alapján, és ahogy haladunk előre, rájövünk, hogy korántsem a könyv címét adó buddhista elgondolás a legerősebb benne. Nem megy bele a távol-keleti filozófiákba, nem említ karmát, még csak sorsot sem, miközben a múló évtizedek alatt zajló változásokból kirajzolódik valami, amiről könnyen eszébe juthat az embernek a buddhista tanmese az öregről és a lováról.

 

Látjuk, hogy szövődnek a sorsok, hogy fordulnak az utak úgy, hogy az ember végül mégis azt járja, amit a legjobban el akart kerülni, és így tovább. Ritka áldás az emberi életben, hogy elég ideig élhessen valaki, és elég részletet tudjon meg, hogy akár más életére így ráláthasson, hát még a sajátjára. De ennél lebilincselőbbet, érdekesebbet még a legizgalmasabb kalandregényekben sem találnék. Ez a regény (és film) mítikus szerepek, archetípusok nélkül, többé-kevésbé hétköznapi emberek életútját bemutatva hoz katarzist – itt a lépték olyan, hogy végig tudatában vagyunk, kimondva-kimondatlanul, hogy az évezredes hegyek, ha megtűrnek is, nekik mit sem számítunk, bármint változzon is a klíma, az emberi történelem (háborútól gazdasági világválságig, jelen esetben), ők itt voltak és lesznek, ők a valóban mítikus szereplők, egyben a történet háttere, s az anyaföld, amin megélsz vagy meghalsz.