Főkép

Időről időre felerősödnek a környezetemben azok a (kissé közhelyes) hangok, miszerint így vagy úgy, de egyre kevesebben érdeklődnek a kultúra iránt (avagy – sajnos – egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy erre is pénzt fordítsanak). Boldogan jelentem, hogy azért nincs minden veszve! Ugyanis ha valaki május 9. és 12. között az esti órákban el talált sétálni a budapesti Uránia mozi előtt, hosszan kígyózó sorokat láthatott: magyar és külföldi érdeklődők várták türelmesen, hogy bebocsátást nyerhessenek a LUX filmnapokra, Európai Bizottság és az Europa Cinemas mozihálózat által szervezett, az Európai Unió számos tagországában megrendezett filmfesztiválra.

 

A filmnapok célja elsősorban az európai filmművészet sokszínűségének népszerűsítése és ünneplése. A programnak köszönhetően nem csak olyan alkotások kerülhetnek bemutatásra, amelyek másként talán nem jutnának el ilyen sok nézőhöz, de minden alkotáshoz felirat is készül a LUX filmnapokat megrendező ország nyelvén. A rendezvény végén pedig az Európai Filmakadémia és az Európai Parlament közös díja, a LUX közönségdíj is gazdára talál: a tavalyi év óta a nézők által leadott szavazatok ugyanúgy 50%-kal kerülnek beszámításra, mint az EP-képviselők szavazatai.

 

Idén már öt jelölt is versenyez a LUX közönségdíjért: a már 2022-ben nagy sikert arató A szomorúság háromszöge, a belga-francia-holland, két kisfiú történetét elmesélő Közel, a spanyol-olasz koprodukcióban készült, őszibaracktermelő családról szóló Alcarràs, illetve a korrupcióval küzdő fiatal ügyészről szóló török Burning Days az Uránia elegáns környezetében kerültek vetítésre. Ráadásként az ötödik versenyző, a francia és portugál alkotók Will-o’-the-Wisp-je pedig korlátozott ideig online volt megtekinthető.

 

A fesztiválnak köszönhetően végre én is megnézhettem, ráadásul moziban, A szomorúság háromszögét, amit a hossza miatt otthon valószínűleg nehezen (azaz egyáltalán nem) tudtam volna végigülni. (Moziba beülni egyébként is olyan piros betűs ünnep számomra, amivel az otthoni streaming kényelme sosem fog felérni; ráadásul ilyen esetekben a moziterem akár fogdaként is szolgálhat, ha az ember szégyellené a mellette ülőket mind felállítani, hogy kimehessen a mosdóba, és így legalább egyben nézi meg az alkotást, ami erre is volt szánva.)

 

Hogy Ruben Östlund rendező mennyire játszott a gondolattal, hogy nézői talán felállnak a film közben, ne adj’ isten több estére bontva nézik meg, azt nem tudom; mindenesetre dramaturgiailag három részre osztotta a történetét. Carl (Harris Dickinson) és Yaya (Charlbi Dean), akikkel az első részben ismerkedünk meg, mindketten modellek, bár Yaya nagyságrendekkel sikeresebb párjánál. Életük számos súlyos problémával terhelt, például: ki fizesse az esti vacsorát? Köteles-e a férfi fizetni, akkor is, ha előző este is ő fizetett; akkor is, ha egyébként kevesebbet keres? Honnan tudhatja a nő, hogy rábízhatja magát, ha nem hajlandó fizetni? Ezen dilemmák közepette a második részben elkísérjük őket egy luxushajóútra, ahol a világuk – és vele a mienk, nézőké is – kitágul. A hajó utasai között van még ugyanis jópár pofátlanul gazdag orosz; egy fegyvergyáros házaspár, akik elhitetik magukkal, hogy tisztességes módon keresték meg szemtelenül nagy vagyonukat; a személyzet, akik a busás borravaló reményében, ha kell, minden feladatot otthagyva rohannak csúszdázni, mert egy utas ezt kívánja; valamint a szinte mindenkit gyűlölő, alkoholista kapitány is. Jóléthez szokott modellpárosunk hol bátran, hol megilletődve próbál beilleszkedni a közegbe, ahol még náluk is sokkal több felesleges pénze van mindenkinek, miközben a kapcsolatukkal is próbálnak dűlőre jutni (pontosabban, Carl igyekszik azt szorosabbra fűzni).  A hajóúton azonban nem minden a terveknek megfelelően alakul, az utasoknak pedig előbb-utóbb olyan helyzetekkel kell megbirkózniuk, amilyenbe tisztességes felső tízezerbeli nem keveredik.

 

A harmadik rész elmesélését meghagynám a filmnek, de talán már ennyiből is kiderült, hogy A szomorúság háromszöge kemény társadalomkritika. Nem csak a legvagyonosabb társadalmi réteget veszi górcső alá, amelynek tagjait a végletekig kivetkőzteti magukból (és emiatt bizonyos részeket nem ajánlanék gyenge gyomorúaknak); de az átlagembernek is fricskát ad, mert ki ne álmodott volna már róla, hogy végtelenül gazdag lesz? Östlund világában azonban a gazdagság, illetőleg – ki ne felejtsem – a szépség egyenlő a felszínességgel, amely néhol egyszerűen és egyértelműen jelenik meg, például a vagyona mértékének hangoztatásával alkalmi barátokat verbuváló fickóban, máskor viszont közhelyes kapitalista és marxista idézeteket puffogtató társaságnak álcázza magát. A film végére a megszokott társadalmi rend teljesen felborul, és bár ez érdekes titkokat fed fel a szereplőkkel kapcsolatban, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a felszínesség állandó: a fiatalság és a szépség nem változó „értékek”, és az értékeket az birtokolja, akié a hatalom. Hatalmat pedig, mint kiderül, nem csak a pénz adhat…

 

A szomorúság háromszöge összességében nem vet fel nagyon új gondolatokat, viszont meglepően kendőzetlenül tárja őket elénk – ha lehet egy filmet szarkasztikusnak nevezni, én annak nevezném. A szarkazmus nagy rajongójaként pedig voltak jelenetek, amelyeken hangosan kacagtam (az Uránia nézőközönségének jó részével együtt.) A színészi alakítások kiválóak, az örök kedvenc Woody Harrelson mellett Charlbi Dean, valamint Dolly De Leon különösen tetszett. A film legnagyobb erőssége számomra mégis a változatos és remek időzítéssel elhelyezett zenéje volt. Bár nem bántam volna, ha a játékidő kicsit rövidebb két és fél óránál (szerintem az üzeneten nem csorbított volna), de összességében nagyon élveztem, és bátran ajánlom bárkinek, aki szeretne egy kicsit a felső tízezer tagjain élcelődni (vagy pedig Woody Harrelson-rajongó).

 

A LUX-közönségdíjért azonban nem csak A szomorúság háromszöge, hanem a cikk elején említett masik négy film is versenyben van: aki szeretné leadni a voksát, június 12-ig ezen a linken keresztül teheti meg.