Nathan Harris: A víz édes íze

Bevallom őszintén, általában távol tartom magam az olyan kötetektől, amelyeket azzal reklámoznak, hogy szerepeltek mondjuk a New York Times bestseller-listáján, vagy éppen Oprah vagy Barack Obama ajánlja őket repesve, ám ami miatt mégis elolvastam az amerikai Nathan Harris debütáló regényét, A víz édes ízét, az az, hogy több általam követett irodalmi lap is kedvezően nyilatkozott róla.

 

A könyvet befejezve azt kell mondanom, a tengerentúli siker és a kimagaslóan jó sajtó korántsem véletlen, hiszen Harris – akit már azelőtt írósztárnak tartottak, hogy egyetlen könyvet is megírt volna – nem bízott semmit a véletlenre, és minden olyan témát beépített művébe, melyek napjaink közbeszédét uralják. Legyen az a rasszizmus, a homoszexualitás el nem fogadása vagy a fehérek által a feketék ellen elkövetett történelmi bűnök.

 

A majd’ félezer oldalas történet kezdetén a korosodó fehér gazda, George Walker éppen egy rejtélyes fekete szörnyet üldöz a végtelen erdőben (nem ez lesz az egyetlen ilyen áthallás műben), amikor belebotlik a polgárháború vége után frissen felszabadult néger testvérpárba, a kistermetű és okos Prentissbe, illetve az óriási erejű, jóságos, ám mentálisan visszamaradt Landrybe (ez az Egerek és emberek párhuzam persze már eleve nem sok jót ígér). A földműveléshez egyébként mit sem értő fehér gazda rövidesen felfogadja a nincstelen feketéket, hogy életében először valami értelmeset csináljon (egy mogyoróültetvényt), ám a helyzetet nem csak az bonyolítja, hogy az eddig rabszolgatartásra berendezkedett helybeliek nem képesek elfogadni, hogy Walkernél a színesbőrű fivérek is rendes fizetést kapnak, hanem az is, hogy hamarosan megérkezik a férfi eddig halottnak hitt fia, akit titkos viszony fűz a környék legnagyobb földbirtokosának törtető fiához…

 

„Mi mással lehetne magyarázni a világ kegyetlenségét, amikor némi öröm is akad: vasárnap délután figyelni, ahogy az anyjuk Kicsi James hegedűcincogtatását hallgatja, a friss, ropogós ágynemű, a víz édes íze az ültetvényen végigdolgozott hosszú nap után.”

 

Harris egy kimondottan költői és csak lassan építkező prózát alkotott, melyben bőségesen jut idő mindenre, így minden főbb szereplő érzéseibe és gondolatai is bepillanthatunk, miközben egyre jobban forrnak az indulatok az északi megszállás alatt senyvedő és az elvesztett háborúba testileg-lelkileg belerokkant déliek szívében, hogy aztán menthetetlenül bekövetkezzen a tragédia...

 

Azt kell mondanom, Nathan Harris tényleg egy tehetséges író nagy mesterségbeli tudással, aki nagyon is jól összerakta ezt a kötetet, ám ami miatt mégsem nyerte el igazán a tetszésemet, az az, hogy mindezt érezhetően abból a szándékból tette, hogy A víz édes ízével megírja a nagy kortárs problémákat megéneklő nagyregényét. Ez a szándék pedig véleményem szerint rányomta a bélyegét a mű egészére. Ettől függetlenül persze még ajánlom ezt a lassú, lírai hangvételű alkotást.