Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései

A brazil Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékezései című munkája vitathatatlanul a világirodalom egyik nagy és megkerülhetetlen klasszikusa, –  amely messze megelőzte a korát, és amelyből merített többek között James Joyce, José Saramago vagy Salman Rushdie is, - hozzánk érthetetlen módon mégis csak az eredeti megjelenése után jó száznegyven évvel jutott el. A hazai olvasók ezt bánhatják, hiszen amit a magát autodidakta módon képző dél-amerikai művelt ebben a regényben, azt nem nagyon találni meg máshol.

 

De Assis ugyanis hiába élt és alkotott a 19. század végén, műve sok tekintetben még ma is újszerűnek, már-már posztmodernnek hat. Elbeszélője az egyik legkülönösebb alakja a világirodalomnak, ugyanis a címszereplő Brás Cubas egy „író halott” (ő nevezi így magát), aki a túlvilágról jegyzi le leendő olvasói (és kritikusai) számára emlékiratait, melynek nem csak az időkezelése formabontó (tele van ugrásokkal, gyorsításokkal, lassításokkal, kihagyásokkal), de igazi stíluskavalkád is, hiszen egyszerre van jelen a lektűrszerű könnyedség, a filozofikus mélység, az intertextuális utalásháló és az olvasókhoz intézett kiszólások tömkelege is.

 

A Brás Cubas… kulcsa ugyanakkor éppen az elbeszélő, Brás Cubas, aki a halála után már lehet olyan ironikus és önironikus, amennyire csak a kedve tartja, és fecseghet arról, amiről éppen akar, hiszen őt már aztán tényleg nem köti semmi semmihez ezen a világon. Ő pedig szép sorjában elmeséli az életét (és a halálát), hogy e mögött a roppant szórakoztató és sodró lendületű szövegáradat mögött megjelenhessenek olyan fajsúlyos témák, mint a szerelem megélésének bonyolultsága, az elkerülhetetlen öregedés és a halál, a politikai játszmák mocska, vagy a még javában rabszolgatartó Brazíliát megbélyegző társadalmi különbségek kérdése is. Ráadásul a karakterábrázolással is folyamatosan játszik, így míg egyik figurája realista módon megrajzolt, addig a másik karikatúraszerű, a harmadik meg szinte sablonos. A cselekményvezetéssel is ugyanez a helyzet: egyszer realizmus, másszor regényesség, aztán szinte paródia vagy éppen tragédia.

 

De Assis műve ennek köszönhetően egyszerre tud szórakoztató és elgondolkodtató, könnyed és fajsúlyos, cselekményes és cselekménynélküli lenni. Egy végtelen – na jó, bő 300 oldalnyi – hullámvasút az egész. Egy tragikus részt biztos, hogy nyomban követ egy komikus, egy filozofikust egy cselekményes, egy vállaltan unalmast egy poénokkal teli. És közben Brás csak mesél, mesél és mesél megállíthatatlanul…

 

„Így szőttük tovább a kaland fonalát, ahogyan Seherezádé tette a meséivel. Azt hiszem, ez volt a szerelmünk tetőpontja, a hegy csúcsa, ahonnan egy ideig láthattuk a tőlünk keletre és nyugatra elterülő völgyeket, és felettünk a nyugodt, kék eget. Egy idő után azonban elkezdtünk lefelé menni a hegyoldalon, egymás kezét fogva, majd elengedve, miközben egyre lejjebb és lejjebb jutottunk…”

 

Igazán ritka az a mű, amely egyszerre szórakoztató és könnyen olvasható, ám amely mögött ott a végtelen technikai tudás és az igazi filozófiai mélység is, és amely ráadásul teljességgel egyedi. Machado de Assis könyve azonban ilyen. Lehet, hogy majd’ másfél évszázadot kellett arra várni, hogy magyarul is megjelenhessen Pál Ferenc zseniális fordításában, de igazán megérte. Részemről nem bánnám, ha jönne az életmű többi része is. Ti meg ne hagyjátok ki!