Főkép

A Magyar Zene Háza áttetsző, nyitott terei időről időre felhangolják és mintegy a természet akusztikáján belülre helyezik a hallgatót. Voltaképpen történhet bármi, a terem üvegfalain keresztül a közönségre vetülő fák tavaszi zöldje és a leveleiket átjáró lágy szellők ritmusa már önmagában terapeutikus hatást gyakorolnak. Ebbe a térbe érkezik meg két, inkább introvertáltnak tűnő művész, Bill Frisell gitáros és Thomas Morgan bőgős, akik az ágra szálló madarak spontán énekének egyszerűségével kezdenek el játszani. 

 

Ezt a természetes hatást fokozzák tovább a szünetek nélküli blokkokban alkotással. Három-négy témát egybekötve, amolyan meditatív, egymás hangjaiban elmerülő kutatás és párbeszéd folyik, amit nem szakítanak meg tapsok. Frisell csak amolyan intro-szerűen, a koncert elején használja gitárpedáljait elektronikus hanghatásokhoz, az este későbbi részeiben inkább már csak a hangszer tiszta tónusait és hangszíneit variálja velük, bár azt is inkább a finom pengetőjáték és a halknál is halkabbra állított hangerőszabályzóval határozza meg. Frisell úgy használja az elektromos gitárt mint egy akusztikus hangszert.

 

Az első blokkban halljuk talán az este legszabadabb játékát: a második, blues részében melodikus „statement” sincs, egyszerűen Morgan blues-vonalaira reflektálva kezd el Frisell játszani ugyanazon három hang ritmikus variációival, amit aztán már Morgan jól kivehető körrel kísér. Valójában a „ritmikus variáció” is egy „overstatement”: Frisell kezdetben csak a pengetés dinamikus változatait mutatja be három hangon, több íven át, hogy még mindig ugyanabban a tempóban, az akkordmenet köreit követve, végre három másik hanggal is játsszon. Frisell mesterkurzust tart minimalista gitárjátékból.

 

Bár egy ilyen duó felállásban természetes, hogy a két hangszer egyenrangú fél, Morgan játéka rendkívül diszkrét és kimeríthetetlen melodikus érzékenysége ellenére sem tolakodó. Mégis, ahogyan a Ház zökkenőmentesen integrál minket a környezetbe, olyan természetességgel vonzza magára, szinte követeli a figyelmet Morgan játékának sajátos dinamikája. És ahogyan folytonosan mélyül el a figyelmünk, úgy válik egyre inkább meditatívvá, hogy végül a koncentráció és az intim kreativitás mesteriskolájában találjuk magunkat. Vagy inkább kreatív intimitást kellene írnom?

 

Páratlan élményt nyújtott ez a csendes este, ahogyan a szervezők szívélyessége is, amint az öltözőjükbe visszahúzódó művészek két eddig megjelent remekművének további dekorációjában segítettek.

 

Bill Friesell – gitár

Thomas Morgan – bőgő