Főkép

Bár már a ’80-as évek végén megjelent magyar fordításban is, a japán Endó Súszaku hazai népszerűségét Martin Scorsese Némaság című filmjének bemutatója (és az ennek apropóján újra kiadott regénye) alapozta meg igazán. Ennek fényében nem túl meglepő, hogy idén érkezett a szerző újabb magyarul elérhető regénye, a Csodálatos bolond is, amely bár jóval könnyedebb hangvételű, mint a Némaság, témáit tekintve mégis közel azonos mélységet képvisel vele.

 

Ahogy a címből is sejthető, az új mű a „szent bolond” tematikájára épül, ám – a Némaság után talán némileg meglepően – a lehető leghumorosabb formában. Már a nyitójelenet megalapozza a hangulatot, amelyben megismerhetjük a húszas éveiben járó testvérpár két tűz és víz tagját: a link és előszeretettel korhelykedő Takamorit, valamint húgát, az okos és éles nyelvű Tomoét. Mivel egyiküknek sincs pénze, kénytelenek egy fedél alatt élni édesanyjukkal, hogy a napi hivatali robotot legfeljebb csak némi civakodás szakítson félbe. Ezt az „idillt” szakítja váratlanul félbe Takamori egykori levelezőpartnerének, a francia Gaston Bonaperte-nak az érkezése, akiről nem tudnak semmit, csak azt, hogy Napóleon leszármazottja.

 

A derék francia azonban nem is hasonlíthatna kevésbé a nagy elődhöz, ugyanis a rendkívül csúnya, óriási termetű és leginkább egy szumóbirkózóra emlékeztető férfi finoman szólva sem éles eszű, ellenben rendkívül gyáva és a legváratlanabb módokon képes magát a legváltozatosabb zűrökbe keverni. A regény első felében Tomoéék nem győzik kirángatni ezekből a kellemetlen helyzetekből Gastont, aki aztán egyszer csak váratlanul úgy dönt, hogy megköszöni az eddigi vendégszeretetet, és pénz vagy bármiféle tervek nélkül nekivág a „valódi Japánnak”.

 

Ennek köszönhetően a mű átvált pikareszkbe, hogy útja során Gaston egyre-másra találkozzon új, érdekesebbnél érdekesebb szereplőkkel, és általuk megismerhessük az ’50-es évek Japánjának sötétebb oldalát is, a szegénységet, a prostitúciót, a kiveszőben lévő hagyományos értékek helyére kerülő műanyag-kultúrát, a jakuza tagjait, vagy éppen még mindig rejtőzködő háborús bűnösöket.

 

Endó mindvégig ügyesen egyensúlyozik a fergeteges humor és a Gaston által látott borzalmak bemutatásának kegyetlensége között, érdekes hangulatot adva ezzel művének. Ám poénok ide, szörnyűségek oda, egy dolog mindvégig állandó marad, mégpedig a francia együgyűen őszinte hite a jóban és az emberekben. Gaston ugyanis egy leplezetlenül krisztusi figura, aki bár lehet, hogy nem tud megmenteni mindenkit, ám semelyik felebarátjáról sem mondana le egyetlen pillanatra sem, még akkor sem, ha az adott illető éppenséggel egy bérgyilkos…

 

Endó Súszaku műve, a Csodálatos bolond a felszínen kacagtató és sodró, ám a mélyben igenis elgondolkodtató módon elmélkedik a krisztusi szeretet napjainkra is érvényes parancsáról, mégpedig oly’ módon, hogy ezt könnyedén befogadhassa hívő és nem hívő egyaránt. Aki kedveli az ilyen könnyedebb, fúziós jellegű köteteket, az nem nagyon lőhet mellé az 1996-ban elhunyt katolikus szerző kisregényével.