Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag

A nemrég megjelent féltéglányi méretű Hajnalcsillagra minden bizonnyal rengeteg olvasó lesz kíváncsi idehaza is, hiszen ez a mű Karl Ove Knausgård első teljes egészében fikciós alkotása a nagysikerű Harcom, illetve Évszakok sorozata óta. Bár ezúttal egy szürreális elemeket és elgondolkodtató metafizikai hátteret is magában foglaló nagyregényről van szó, pont ugyanazok jellemzők rá, amelyek miatt a norvég szerzőt szeretni vagy utálni lehet: a színtelen elbeszélői hang, a hétköznapi cselekvések aprólékos részletezése, na meg a nagy, átfogó történet teljes hiánya.

A Hajnalcsillag hiába 702 oldal, mégis mindössze két nap története, melyet kilenc, egymáshoz így vagy úgy kapcsolódó narrátor mesél végig a már jól megszokott knausgårdi hangon (bár olyan ordító hibának nem éreztem, hisz így is jól működött, meg kell jegyeznem, hogy ez a kilenc hang mind a szerzőé, aki nem igyekezett különösebben egyénivé tenni őket). A cselekmény java 2023 őrületesen forró augusztusának legvégén játszódik Bergen közelében, ahol ez a kilenc személy (többek között egy pszichotikus feleségétől leginkább szabadulni vágyó egyetemi tanár, egy leterhelt osztályvezető főnővér, egy sorozatgyilkosságba botló alkoholista újságíró, vagy egy filozófiai-teológiai értekezést megírni kívánó különc) éli a maga jól megszokott, mindennapi életét. Bár más és más élethelyzetben vannak, életük mégis nagymértékben hasonlít egymáshoz, így szinte mindannyian folyamatosan szembesülnek a széthullófélben lévő családi kapcsolataikkal, nyűglődnek életeleji vagy életközepi válságaikkal, munkahelyi és egyéb problémáikkal, illetve azzal, hogy az általuk nap mint nap taposott mókuskerékből nincs kiszállás.

Azonban hirtelen történik egy váratlan és megmagyarázhatatlan dolog: az első nap estéjén megjelenik egy óriási, soha korábban nem látott csillag (lehet ez akár szupernóva, de jelentheti Jézus visszatértét vagy a pokol erőinek elszabadulását is), amely mintha valamiféle változást hozna mindenki életébe. És ahogy olvassuk ezeket az őrületesen részletező leírásokat ezekről a szürke, hétköznapi életekről, egyre baljósabbnak tűnnek a bennük szereplő apróbb problémák, kisebb tragédiák is, és ahogy lassan megvilágosodnak az egyes narrátorokat és az egyes történéseket összekötő szálak is, úgy látszik, egy dolog kezd eltűnni ebből a világból, mégpedig a halál. Ez pedig Knausgårdnál közel sem válik jó, örömteli hírré…

Bár ezekből a történetszálakból lehetett volna szimpla realista drámát is írni (széthulló családokkal, cél nélküli és egyre inkább kommunikációképtelen emberekkel, rengeteg önzéssel és gyarlósággal), vagy akár valamiféle Stephen King-szerű horrort az egyre furcsábban viselkedő állatokra, vagy a meghalni képtelen emberekre építve, ám Knausgård más utat választ, és magát a halált állítja az egyre inkább metafizikai kérdéseket feszegető regénye középpontjába. Mi a halál? Mit tesz meghalni? Miért szükséges? Mit lehet ezzel kezdeni? Ez persze nagymértékben meg is változtatja a mű felépítését, és az első nap knausgårdi szinten pörgős cselekménye a második nap során egyre inkább átadja magát az elmélkedésnek, a filozofálgatásnak, hogy végül az egész egy jó ötvenoldalas, halálról szóló esszébe torkolljon.

Azt kell mondanom, bár jócskán akadnak hibák a Hajnalcsillagban (702 oldalon ez nem is meglepetés), de mégis sokkal inkább lekötött, mint a Harcom-sorozat számomra kissé leülő vége. Knausgård ezúttal fikcióban is egészen kiválót alkotott, jól megrajzolt figurákkal, átélhető és átérezhető történésekkel, valamint a túlvilági-misztikus szál is egészen jól sikerült. De hogy hová fut ki ez az egész, fogalmam sincs, hiszen alighanem ismét egy most kezdődő sorozat első darabjához van szerencsénk.