Bao Ninh: A háború szomorúsága

Bao Ninh vékonyka kötete, az eredetileg 1990-ben kiadott A háború szomorúsága bár az elmúlt évtizedekben szinte kultikus tiszteletet vívott ki magának világszerte és összességében is az egyik legjobb háborús témájú műnek tartják, 2020-as hazai megjelenése mégis szinte teljességgel visszhangtalan maradt. Ez azért nagy kár, mert a meglehetősen hányatott sorsú szerző munkája teljességgel egyedi szemszögből és szokatlan stílusban mutatja be a vietnámi háború poklát. Ninh ugyanis, aki állítólag maga is egy bombatölcsérben született, és majdnem tíz éven át harcolt az amerikaiak ellen, nem csak hogy egy észak-vietnámi katonát állít erősen önéletrajzi ihletettségű regényének középpontjába, de közben elveti a hazájában kötelező pátoszt és ideologizálást (éppen emiatt 2006-ig be is volt tiltva ez a kötet), így nem marad más mint a fájdalom, az őrület, na meg ahogy a címben is olvasható, a háború szomorúsága.

 

Ebben a műben ugyanis nem a düh és nem a bosszú, hanem a szomorúság lesz az uralkodó érzés. Ez persze nem is csoda, hiszen a szerzőhöz kísértetiesen hasonlító főszereplő életét örökre megnyomorította a háború, és teljen el bármennyi idő, és történjen még bármi, neki minden csak erről a tíz évről fog szólni. Kien ugyanis ekkor vesztette el az ártatlanságát, a családját, a szerelmét, az identitását, ám még így is viszonylag könnyen megúszta a nagy többséghez képest.

 

A folyamatosan múltba révedő, alkoholista és jobbára emberkerülő Kient mindössze az tartja még mindig életben, hogy szüntelenül írhasson a háborúról, ám számára egyáltalán nem lényeges a közérthetőség, nem akar tanulságot levonni, és nem célja az sem, hogy történetet mondjon el, így ami ebből a szövegből végül az olvasó elé kerül, az tényleg a totális szétesés jeleit mutatja. Ebben a szétrobbant narrációban ide-oda ugrálunk az időben, Kien hol még naiv fiatal, hol kiégett háborús veterán, hol pedig aktív frontharcos, és a dolgok hol összeállnak legalább annyira, hogy egy rövidebb novellára való eseményt megismerhessünk belőlük, hol pedig megmaradnak összefüggéstelen, sehová sem kapcsolódó történetszilánkoknak, kínzó benyomásoknak, bevillanó emlékképeknek. Ráadásul ehhez még hozzájárul az is, hogy maga a narráció is tipikusan az a végtelenül lassú, jelzőhalmozó fajta, amely ugyancsak megnehezíti és nehézkessé teszi a befogadást.

 

A könyvet olvasva pontosan érezhető, hogy Ninh nem igazi, tanult író, a szövege sokszor recseg-ropog, csikorog (a fordításban is rengeteg a hiba és a furcsán hangzó mondat), ám érdekes módon még ez sem tűnik az egész művet tekintve igazán nagy problémának, mivel még ez is alárendelődik a nagy egésznek, a szerző (és generációja) traumafeldolgozásának.

 

Bao Ninh egyetlen regényét, A háború szomorúságát ennek fényében tehát elsősorban azoknak ajánlanám, akik a vietnámi konfliktust egy teljességgel újszerű szemszögből akarják megismerni, és persze azoknak, akik hajlandóak komoly energiát befektetve megküzdeni ezzel a karcos, mély lelki sebeket ejtő kötettel.