Főkép

Azt hiszem, alapvetően kimondottan nagy kockázatokat rejtene magában az, ha egy kiadó eredetileg jó huszonöt éve és ráadásul elsőként online megjelent tárcákat, tárcanovellákat jelentetne meg kötet formában (hiszen kérdés nélkül a tárca a leggyorsabban és legvisszavonhatatlanabbul elavuló irodalmi műfaj), ám az annak idején a Magyar Narancs számára 1996 és 1999 között íródott Keresztury-szövegek kiállták az idő próbáját, és gyakorlatilag éppen úgy érvényesek most is, mint a megírásuk pillanatában.

 

A tavalyi év végén megjelent Reményfutam Keresztury Tibor rendkívül személyes hangvételű és a tőle megszokott módon végtelenül stilizált szövegei révén nem csak érdemben be tudja mutatni a ’90-es évek végének vidéki életét –  melynek központja a Tar Sándor és a Tankcsapda fémjelezte Debrecen –, de roppant változatos módon képes beszámolni a szerző magánéletéről és az akkori közéletről, a szürke hétköznapokról és az országos szinten zajló politikai játszmákról, valamint az azért itt-ott felbukkanó kultúráról és a mindenütt meglévő kulturálatlanságról, miközben sírva röhögünk a sorban érkező anekdoták tömkelegén.

 

Ami ugyancsak közös ezekben a tárcákban az a végtelenül könnyed és fanyar mód ironikus hangvétel, amivel a szerző olyan fontos témákról is rendkívül humorosan, ám mégis elgondolkodtatón tud mesélni, mint például a „Túl a Tiszán” című szövegben a határon túli magyarok sorsa. Elbeszélőnk egy kósza ötlet, na meg némi alkohol hatására egyszer csak úgy dönt, hogy ha már úgyis közel a határ, akkor irány Ukrajna és az ottani (nagyjából teljesen idegen) rokonok, hogy aztán a határon átnyújtott kenőpénz és némi keresgélés árán egymás nyakába borulhassanak egy kis kárpátaljai falu kocsmájában.

 

De vannak itt bőven gyermek- és felnőttkori anekdoták is, mint például a „Vége van a nyárnak”, melyben először a kisiskolás korú és roppant mód unatkozó Tibikét az apja hullákat nézni viszi a miskolci hullaházba, majd az immár felnőtt Tibor tizenhét évnyi debreceni tartózkodás után úgy dönt, hogy végre megnézi a Virágkarnevált, ám neki már csak az utcát tisztító locsolóskocsi marad látványosságnak. De vannak még ehhez hasonlóan furcsa darabok, mint például „A tócóskerti posztmodern állapot”, melyben a helyi Olasz focisuliban egyszer csak egy piperkőc tánctanár szakítja meg a gyakorlatokat, hogy a jobbára ittas apukák szeme láttára valamilyen érthetetlen és megmagyarázhatatlan indokból táncra kezdje el tanítani a focizni érkező gyerekeket.

 

Míg a „Piros az Isten” szintén egy gyermekkori élményt elevenít fel: „Olyan türelmeset, mint a diósgyőri, élőben még nem láttam. Másfél órát képes várni a Tiszai pályaudvaron hosszú, méla lesben, és csak mikor már látszik a fradisták vonata, akkor nyúl a kőért, botért, üres üvegért. Azt a pontos érkezést, hatodik vágány, nagy nehézségek árán úsztam csak meg, kíváncsi hetedikes.”

 

Bár némelyik utalás már talán kevésbé érthető, mint annak idején (példának okáért egy mai fiatal már nem feltétlenül tudja, hogy ki volt Aigner Szilárd), de összességében a Reményfutam szövegei sajnos még nagyon is aktuális és mai daraboknak hatnak, hiszen pontosan mutatják, ez az ország sehová nem fejlődött az elmúlt negyed században, és maradtunk azok, akik; Európa közepén, de ahogy az alcím mutatja: még mindig keleti kilátásokkal…