Főkép

Gyakorlatilag nincs Rejtőhöz mérhető magyar író, aki ennyire természetesen tudna humoros kalandregényeket írni. Nyomában vagy árnyékában (akarva, akaratlanul) többen is haladnak/haladtak, például Vavyan Fable, vagy a Rejtőhöz hasonlóan fiatalon meghalt Aszlányi Károly, aki nem csupán kortárs volt, hanem szintén egyszerre több műfajban alkotott.
 
Rejtő életműve elpusztíthatatlan, vagy legalábbis annak látszik, elvégre sem 1945 előtt, sem 1945 után nem tudták a politikai rendszerek tartósan eltávolítani a kollektív emlékezetből. Minden generáció felfedezi magának, és azonmód megszereti azokat a lehetetlen figurákat, akik hol a kikötői kocsmák alvilági környezetéből bukkannak elő, hol a francia idegenlégió menetszázadából köszönnek ránk, hol pedig jobb sorsra érdemes előkelőségek mesélnek magukról, miközben kényszerű kirándulást tesznek az élet sűrűjébe.
 
Bár mintha manapság megingott volna első helyezése, köszönhetően az utóbbi húsz évben hihetetlen módon felszaporodott könyvújdonságoknak, tévésorozatoknak, egyebeknek. Személyes elfogultság okán zsebkönyvként ugyan a hajdani Albatrosz könyvek méretét tartom etalonnak, a mostani, annál kicsit nagyobb formátum is olvasóbarát, szellős tördelése, jól megválasztott margója kimondottan segíti az olvasást. A korábbi évek keménytáblás, több regényt is összegyűjtő, féltéglányi köteteivel szemben ezt a kivitelezést szerencsésebbnek tartom, mivel harmóniában van a Rejtő-történetek hangulatával. Semmi cicoma, csak egyszerűség és a Garisha H. Zsolt által felújított Korcsmáros rajzok. Gyakorlatilag már ezekért érdemes beszerezni a könyvet, hiszen nagyon sokat hozzátesznek az élvezeti faktorhoz.
 
Az idősebbek számára úgy vélem, teljesen felesleges bármit mondani a cselekményről, akik pedig önhibájukon kívül később születtek, olvassák el Korcsmáros Pál képregényfeldolgozásáról szóló ajánlónkat, gyakorlatilag minden fontosat megtudnak belőle.

Egyetértek Uzseka Norbival, hiszen Vanek úr egy tündéri pofa, aki mellett az élet csupa móka és kacagás. Ezt példázza az alábbi részlet is:
„– Ön milyen ügyben tartózkodik Nizzában? – kérdezte Gorcsev.
– Nem tudom.
– Úgy látszik, egy dologban járunk. Bevallom, ön tetszik nekem, mert szegénysége dacára megőrzi polgári méltóságát.
– Uram – szólt Vanek úr, és búsan körülnézett a nizzai hotelterasz főúri vendégein. – Ön bizonyára nem érti, hogy süllyedhettem én ide.
– Pedig, sajnos, ennél előkelőbb hotelbe nem vihetem.
Vanek úr nem szólt többet. Megevett néhány sült libát, egy-két tortát, azután elveszítette az eszméletét.”