Oravecz Imre: A megfelelő nap

A Magvető kiadó immáron jó szokásként jelentősebb szerzőit kerek születésnapok alkalmával egy-egy régebbi, ám fontos kötetük megjelentetésével ünnepli, és ez nem volt másként idén sem, Oravecz Imre 80. születésnapja alkalmából. Az ebből az apropóból kiadott kötet pedig nem volt más, mint az eredetileg az ezredforduló után nem sokkal megjelent A megfelelő nap. Ez a műve bár nem tartozik a legjelentősebbek közé (gondoljunk csak a szintén nem olyan régen újra kiadott 1972. szeptemberre), ám így is jelentős állomás volt a lírai főműnek tekinthető Halászóember és az olyan időskori remekek, mint a Távozó fa, vagy az éppen készülőben lévő Alkonynapló között.

 

Az itt szereplő versek keletkezése idején Oravecz már jócskán túl volt a külföldön (Iowa, Kalifornia, Berlin) eltöltött éveken, és már ismét a magyar vidéken élt. Ennek a vidéki életnek pedig gyönyörű lenyomata az első ciklus, „A tél kísérletei”, amely a lassan télbe forduló tájat idézi meg szinte haiku-tömörséggel.

 

 

Téli klasszika

 

Hideg éjszaka.

Hófödte háztető.

A háztető mögött fenyőfacsúcs.

A fenyőfacsúcs mögött telihold.

 

Ezt követi a „Madárnapló”, amelyet a madáretető körül repdeső rigók, cinkék, szajkók, ökörszemek, csonttollúak láttán érzett határtalan öröm és szinte gyermeki rácsodálkozás érzése ihletett, majd az „Est” és a „Meglelt ölelés”, melyben még hatványozottabb szerepet kap a személyesség, a szerelem, a szeretet és a halállal való elkerülhetetlen szembenézés kérdése. A kötetet végül a „Töredékpótlás” - mely a Halászóemberből kimaradt darabokat tartalmazza -, és az összegzésként, végső búcsúként is értelmezhető a „Hátramaradó kedveshez” ciklus zárja.

 

A szerző versei többnyire rövidek, tömörek, dísztelenek. Sokszor alig néhány  sornyit foglalnak el a lapokon, ám paradox módon éppen ez a tömörség (is) adja az a mérhetetlen súlyt és feneketlen mélységet, amelyet vitathatatlanul magukban hordoznak. És hogy ezzel a végtelen visszafogottsággal együtt is milyen magukkal ragadóak ezek a költemények, mi sem példázza ezt jobban, mint hogy itt szerepel a hazai líra egyik legtöbbet idézett és legszebb darabja, a címadó „A megfelelő nap” is.

 

A megfelelő nap

 

Vékony, fátyolszerű, szűz hó,

éjjel esett, az elpiszkolódott régire,

szinte nincs szívem söpörni,

enyhült a hideg, megpuhult a levegő,

a Nap nem süt,

de világosabb van, mint tegnap,

mert feljebb húzódott a szürkeség,

és ismét belátni a völgyet,

közel és távol senki,

se a határban, se az úton,

se fatolvaj, se járókelő,

mintha kihalt volna a világ,

csak a madáretető körül van némi mozgás,

két széncinke veri kitartóan

a megkaparintott napraforgómagot,

óvatosan nyitom-csukom az ajtót,

nem akarok zajt csapni,

még alszik kedvesem,

jókedvűek a kutyák,

valahányszor kilépek az udvarra,

mindig játszani akarnak velem,

rutinszerűen végzem teendőimet,

jövök-megyek a térben,

könnyűnek és szabadnak érzem magam,

 

ilyen napon szeretnék meghalni.

 

Azt hiszem, nem tudnék még egy olyan szerzőnket említeni, aki ennyire jelentős lenne a próza és a líra terén is, mint Oravecz Imre, így minden egyes művének – legyen az újrakiadás – megjelenése fontos esemény a magyar irodalomban.