Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel (BT)

Jártatok már úgy, hogy egy felkapott könyvet olvasva nem értettétek a nagy felhajtást körülötte, ám miután befejeztétek, mégis sokáig foglalkoztatott? Velem pontosan ez történt a Leszámolás Eddyvel esetében. Azt ugyan hozzá kell tenni, hogy az említett nagy felhajtás nem Magyarországon volt (sőt, itthon igencsak elsikkadt a kötet), hanem a nyugat-európai könyvpiacokon.

Édouard Louis neve valószínűleg nem ismeretlen a kortárs francia irodalom rajongóinak: az 1992-es születésű író a vidék, ráadásul a rendkívüli mélyszegénység szülötte, és „bajait” fokozandó, ebben a végtelenül intoleráns világban még meleg is. Első regénye pedig ezekből a gyerek- és fiatalkori tapasztalataiból táplálkozik.

A vidék, illetve a kis falu, ahol Eddy Bellegueule felnő, nemcsak holmi díszlet: ez maga a mocsár, ahonnan lehetetlen kijutni, mert minél több időt töltünk benne, annál jobban magába szippant, átformál és kiürít. Olvasóként pedig folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat, hogy a regény nem az 50-60-as években, valahol Kelet-Európában játszódik, hanem a 90-es évek Franciaországában. A nem pusztán anyagi, hanem szellemi MÉLYszegénység létezése a XX. század utolsó évtizedébe a modern világ egyik vezető hatalmának területén egyszerűen sokkoló és esszenciájában megegyezik azzal, amivel Krasznahorkai Sátántangójában is szembesülünk: elképesztően lepusztult, megviselt, mocskos és beteges, amiből egyszerűen önmaga miatt nem lehet kitörni (bár azt hozzá kell tenni, hogy míg a magyar írózseni miliője már akkor is majdnem beránt és végleg elnyel, miközben olvasóként – elvileg – biztonságos távolból figyeljük az eseményeket, a franciánál egy sokkal idegenebb, biztonsági sávval elválasztott világot figyeltem).

„Hősünknek” azonban a szabadulás mindvégig egy távoli, szinte nem létező árnykép: ott, ahol a férfiasság mércéje az elfogyasztott alkohol mennyisége, a családtagok verése, miközben a ház szétesik és az ész inkább gúny tárgyává teszi az embert, ott egy modern értelmiséginek elképzelhetetlen és szinte elviselhetetlen léteznie (arról nem is szólva, hogy a kinézéshez már az is elég indok, ha az eszed miatt a szomszéd város erősebb iskolájába jársz). Ráadásul Eddy meleg is és ebből fakadó különcsége elég korán megmutatkozik: nem próbál keménykedni, lányosan viselkedik és egyáltalán nem tud mit kezdeni azzal a szégyennel, amit ebben a teljesen intoleráns mikrovilágban ezzel magára és a családjára hoz. A regény mégsem süllyed le az LMBTQ+ propaganda szintjére: ugyan érezzük Eddy idegenségét és sokszori megaláztatását, de mindeközben azt is, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés nem pusztán káros, hanem egyben hiábavaló is, és ezzel egyidőben rávilágít ennek az intoleráns világ lakóinak belső gondolkodására is. Ettől válik a regény igazi modern és értékes szépirodalommá: a hétköznapi világban próbál megértetni és ábrázolni, ami által sürgeti olvasóját az empátiára és elfogadásra (a könyv zárójelenete pedig egy hatalmas fricska a magát toleránsnak beállító értelmiségiek felé).

Még ha Louis nem is mondott regényében újat, amit e témában a kortársak már valahol ne fogalmaztak volna meg, úgy érzem, hogy mindenképpen érdemes kézbe venni a kötetet: elsőkönyves, fiatal író létére határozott stílussal és biztos kézzel kalauzol minket, későbbi (szintén vékonyka) írásai pedig ugyanennek a miliőnek más szereplőit vizsgálják.

Rendkívül sajnálom, hogy itthon így elsikkadt ez a könyv, de mindenkit csak bátorítani tudok az elolvasására, még azt is, aki próbál kimaradni a modern, nemi identitás körüli vitákból. (Sajnos magyarul már elég nehéz beszerezni, de mindenképpen ajánlom azoknak, akik idegen nyelven olvasnak, nyelvezete nem túlzottan bonyolult, viszont a könyv maga rendkívül értékes).