K. Varga Bence: Repedések könyve

Aki ismer, az nagyon jól tudja, milyen nagy örömmel követem nyomon a pályakezdő szerzők munkásságát, pontosan ezért amint időm csak engedi, szívesen kézbe veszek egy-egy debütáló kötetet. Így került hozzám K. Varga Bence Repedések könyve című kisprózakötete is, amely nem csak mottójában, de egész világában megidézi hazánk talán (számomra biztosan) legjelentősebb írójának, Krasznahorkai László pályafutásának kezdeti szakaszát. Ez természetesen egyfelől óriási és megsüvegelendő vállalkozás, másfelől meg hatalmas súly, mert valljuk be a Sátántangó szerzője világviszonylatban is a legnagyobbak között van. K. Varga azonban azt kell mondanom – a szokásos kisebb-nagyobb elsőkötetes hibákat leszámítva – egy jól sikerült és figyelemreméltó kötetet tett le az asztalra.

 

Már rögtön az első szöveg, a nyúlfarknyi „Éjféli vonat” is mintha egyenesen az Ellenállás melankóliája az alföldi kisvárosra szörnyűséges fenyegetést hozó szerelvényét idézné meg, mégpedig leírásiban éppen annyira elemelve a realizmustól, hogy a kilométerhosszú és megállíthatatlannak tűnő monstrum kapcsán felvetődő miértekre ne is keressük nagyon a választ, de a feszültség az olvasás után is bennünk maradjon.

 

De ugyanígy igaz az összes itt szereplő darabra, hogy igazából nem is a történetük lesz a lényeges, hanem a bennük szereplő kitaszítottak és örökre sárba ragadtak (legyenek ők nyugdíjasok, kukások, alkoholisták vagy éppen munkanélküliek) világa, amely folyamatosan valami külső, és megmagyarázhatatlan metafizikai fenyegetettségnek van kitéve.

 

Így bár a számomra talán legjobban sikerült elbeszélésnek, „A hullatologatónak” van egy viszonylag jól leírható története, mégsem ez számít igazán, hanem az az őrületesen nagy és kikerülhetetlen erő, a halál, amely bárhol és bárkire lesújthat, és amelyet csak a kisváros „Valuskája”, a helyi kocsmatöltelékek által kiröhögött címszereplő ismer fel és fogad el a maga végtelenül naiv módján.

 

Elmondható, hogy ezekben a szürke időtlenségben (valahol a késő-kádárizmus és a jelen között) játszódó történetekben mindvégig megvan az a keserű realizmus, amely képes leírni ezeknek a posványos és mindenki által elfeledett településeknek a világát, ám a szerző egész ügyesen játszik az olyan korai Krasznahorkaira is jellemző fogásokkal, mint a megmagyarázhatatlanság, az enyhe fantasztikum szövegbe emelése. Így lehetséges az, hogy az „Asszonyokban” szereplő frissen megözvegyült nő istentelen urát a megszentelt föld szó szerint kiköpi magából, és ahogy az asszony az éj leple alatt magányosan, egyetlen kisásóval felfegyverkezve helyre akarja billenteni ezt a kozmikus igazságtalanságot, abban benne van az egész korábbi élete.

 

Azt kell mondanom, a Repedések könyve egy kimondottan jól sikerült első mű, amely bár azért néha meg-megbicsaklik (főleg nyelvileg), de így is egyszerre méltó tisztelgés a nagy előd, Krasznahorkai László művészete előtt, illetve alapja egy most induló és igen ígéretesnek ígérkező pályafutásnak.