Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Bár az Angliában született, indiai származású és már évek óta Olaszországban élő amerikai szerző, Jhumpa Lahiri az ezredfordulón valósággal berobbant az irodalmi életbe (rögtön a legelső novelláskötetével Pulitzer-díjat nyert), és azóta is töretlenül alkot, életműve valahogy eddig kimaradt az életemből, így nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak a Park kiadónál nemrég megjelent Amerre járok című kötete kapcsán.

Ez a vékonyka könyv a szerző harmadik regénye, és az első, amelyet olaszul írt. Ez a kötet már az oldalszámait tekintve is hihetetlenül rövid, ám az olvasás során még ennél is jóval rövidebbnek tűnik, mégis érezhetően van benne mélység. Ez a 168 oldal emellett még meglepően sokfelé tagolt is, és az itt szereplő 46 fejezet a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőnk egy első ránézésre nem túl eseménydús évének krónikája.

Ezek a jellemzően egy-négy oldalas fejezetek azonban nem naplórészletek, nem novellák, nem anekdoták, de még csak nem is igazi történetek, inkább csak életképek, megfigyelések, emléktöredékek, amelyek azonban mégis kirajzolják egy középkorú, férj- és gyermektelen nő érzékeny portréját. Elbeszélőnk bár szinte sosem hagyja el azt a tipikusnak tűnő, ám egyetlen konkrétan beazonosítható hellyel sem rendelkező olasz kisvárost, ahová született, mégis folyamatos mozgásban van: hol az utcán sétál, hol ügyeit intézi, hol meglátogatja maréknyi ismerősét, hol konferenciákon vesz részt, hiszen neki éppen ezt jelenti az élet, szüntelen mozgást és odafigyelést.

Elbeszélőnknek ugyanis a magány nem kín, nem puszta üresség, hanem éppen hogy  egy lehetőség, amely alkalmat ad a szemlélődésre, a világ apró részleteinek (legyenek ezek érdekes emberi reakciók, épületek vagy éppen természeti események) tanulmányozására és ezáltal önmaga megfigyelésére is.

„Elbúcsúzunk, elválunk. Aztán belőlünk is falra vetülő árnyékok lesznek: megszokott látvány, lehetetlen visszaadni.”

Ez a fajta felépítés és szemléletmód bár nagyban emlékeztet az idehaza is nagy sikert arató Rachel Cusk Körvonal-trilógiájára, ám a kanadai írónővel ellentétben Lahirinél csak nagyon ritkán kerül a hősnő valódi kapcsolatba más emberekkel, így maximum ezeknek a más életeknek csak szilánkjai, benyomásai jutnak el a megfigyelőhöz.

Jhumpa Lahiri rövidke alkotása ennek a furcsa szemléletmódnak és felépítésnek hála válik igazán különleges és egyedi kötetté, amely minden rövidsége ellenére is egy kimondottan lassú és az olvasóit is lelassulásra késztető költői próza, így elsősorban azoknak ajánlom, akik nem pörgős cselekményt, hanem csendet, otthonosságot és elmélyülést keresnek egy-egy kötetben. Nekik fog tetszeni igazán.