Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).
Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.
De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?”

Vannak pillanatok, amikor az ember eltöpreng, merre tart az élete. Visszanéz, aztán előre. Helyesen cselekedett-e bizonyos helyzetekben, a megfelelő döntéseket hozta meg? Amit az adott perc igazol, vajon milyennek fog tűnni napok, hónapok, évek távlatából? Elképesztővé válna a szorongás, ha folyvást szavaink és tetteink lehetséges jövőbeli hatásán tépelődnénk; elborzadnánk, ha előre látnánk, a legkisebb aprósággal milyen lavinát indíthatunk el. Milyen édes hát a tudatlanság, milyen könnyű! És milyen veszélyes is – hányan védekeznek vele, s nem vállalják tetteikért a felelősséget – a nehezet. Könnyű és nehéz – mindig lehet választani, már ha hiszünk a választás létében. A kérdés örök: a tettek vajon befolyásolhatóak-e, történhettek-e volna másképp a dolgok, s vajon meddig terjednek következményeik?

Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban. Talán úgy tűnhet, különleges alakokat ismerhetünk meg Kundera regényeiben – tévedés. Hiszen hány és hány ezer orvos, pincérnő vagy művész éli világát körülöttünk, ahogy a regénybeliek – vannak szerelmi kalandjaik, elbocsátják őket, menekülnek a külvilág és önmaguk elől – csupán azt nem látjuk, mi zajlik a lelkükben, abban a mélységben, amit még maguk sem ismernek (el).

Kundera szakadatlanul ezt a teret kutatja, és könyörtelenül feltárja az olvasók előtt. Olyan meglátásai vannak, amelyek sokakban felmerültek talán, de sosem körvonalazódtak egészen – ezért is olyan élvezetes az ő sorait olvasni, hiszen saját magunkat is megismerjük általa. Hadd idézzek is néhány sort a példa kedvéért: „Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első csoportba azok tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. […] A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. […] Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. […] Végül nézzük a negyedik csoportot, azoknak a ritkaság-számba menő embereknek a csapatát, akik távol levő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek.”
 
Vajon ki melyik csoportba sorolná önmagát? És vajon melyik csoportba sorolnák magukat azok, akikről úgy hisszük, ismerjük őket? Megismerhetjük-e a lélek apró rezdüléseit, megérthetjük-e őket, és el tudjuk-e őket fogadni? A könyv rengeteg kérdést vet föl, és örülhetünk, ha akár egyre is tudunk bizonysággal válaszolni. Kundera műve rejtélyes utazás a testi és lelki mélységekbe, önmagunkba. Talán az út végén leülünk, és eltűnődünk, mit is tapasztaltunk az út során, és talán megértünk valamit a világból. Talán nem. Mindenesetre az emlékek velünk maradnak. „Es muss sein”.