Bjørn Andreas Bull-Hansen: A viking

Azzal kezdem, hogy számomra az igazi viking történetet nem más, mint a Röde Orm című regény, amiben nagyjából minden benne van, ami nélkül elképzelhetetlen egy viking kaland: utazás keletre, délre és nyugatra, harc, bosszú, barátság, szerelem, sőt, még a kereszténység sem hiányzik belőle. Egyedül azt tudom hiányosságként említeni, hogy nagyjából hetven éve írták, és időközben jóval többet tudunk a vikingek koráról.

 

Saját bevallása szerint Bjørn Andreas Bull-Hansen évekig kutatott, mielőtt nekilátott volna választott főszereplője, Torstein Tormodson krónikájának, vagyis biztosak lehetünk benne, hogy a regényben leírt hajóépítési technikák, a városok és települések kinézete helytálló, vagy ha éppen táplálkozásról vagy fegyverzetről van szó, minden részlet megfelel a vikingekről szóló jelenlegi tudásunknak. Mindez csak annyira van jelen, amennyire a történet igényli, a szerző nem esik túlzásba, vagyis ezektől a részektől nem válik unalmassá a meséje. Sőt.

 

A viking simán tekinthető fejlődésregénynek, hiszen amikor megismerkedünk Torsteinnel, még csak 12 éves, és amikor a kötet végén elbúcsúzunk tőle – nem sokkal a 999-es svolderi tengeri ütközet után (ami a kötet egyik csúcspontja) –, még mindig nincs húsz. Saját bevallása szerint Bjørn Andreas Bull-Hansen egyelőre csak annyit tud, hogy írja a sorozatot, aminek Norvégiában már megjelent a negyedik része, de fogalma sincs arról, mikor lesz vége. Ez a hozzáállás Bán Mór Hunyadi sorozatára emlékeztet, ami trilógiának indult, csak menet közben kibővült egy kicsit. Igazából Richard Sharpe kalandjai óta nincsenek ellenemre a ki tudja hol lesz vége történelmi sorozatok, mert egy jól kitalált és megalkotott főszereplő gyakorlatilag olyannyira függővé teszi az olvasót, mint bármely sikeres sitcom sorozat.

 

Torstein pont ilyen karakter, vannak hibái, tinédzser kora sem teszi őt bölcsebbé, és megvan benne az a makacsság, a körülményekhez való alkalmazkodás, amit szívesen társítok az első ezredforduló északi embereihez. Amivel ő a kortársai fölé magasodik, az nem más, mint a céltudatossága, és talán a tanulási képessége. Néha úgy éreztem, ez a könyv a másságról, önmagunk és mások elfogadásáról is szól. Hiszen Torsteinnek ki kell békülnie a testi hibájával, majd megértetnie a világgal, hogy ettől ő még teljes értékű ember, aki békében és háborúban egyáltalán megállja a helyét.

 

Mondjuk minden pozitív tulajdonságára szükség lesz, ha be akarja teljesíteni bosszúját apja gyilkosán. De talán a legfontosabb, hogy ne csak a hajóépítő mesterséget tanulja ki a kovácsolás mellett, hanem harcossá is váljon. Erre akkor nyílik lehetősége, amikor befogják maguk közé a jomsvikingek. Erről a csoportról az alábbiakat nyilatkozta a szerző:

„A Jomsvikingek független skandináv harcosok csoportja volt. Gyakran együttműködtek a dánokkal, de nem mindig. Azt hiszem, manapság zsoldosoknak neveznénk őket. Viking harcosok testvérisége voltak, és nem csupán vikingek. Profi harcosok voltak.”

 

Szerintem is zsoldosok voltak, akik pénzért fogtak fegyvert a megbízó oldalán, de közben mégis tartották magukat egyfajta erkölcsi kódexhez. A regény egyik legjobb része az ő városukban történik – érdekesnek találtam a kiképzés és úgy általában a mindennapi élet leírását. Jellemző momentum, hogy amikor a felvételéről beszélgetnek vele, megkérdezik tőle, a 14 éves gyerekről, hogy ölt-e már embert? Ő pedig a valóságnak megfelelően közli, hogy igen, már ölt. Kicsit off, de ide kívánkozik, hogy az Amon Amarth együttesnek van egy Jomsviking című albuma – érdekes úgy olvasni a regényt, hogy közben ez szól a háttérben.

 

Érdekesnek tartom azt az írástechnikai megoldást, miszerint a narrátorunk, aki nem más, mint maga a főszereplő, Torstein Tormodson, időnként visszamenőlegesen kommentálja az eseményeket. Hol sajnálkozik azon, miért nem figyelt oda jobban a testvérére, hol csak megjegyzi, ma már másként cselekedne – ezek a hozzászólások egyáltalán nem zavaróak, mi több, ettől éreztem úgy, hogy igen, mintha régi skandináv sagát hallgatnék tűz mellett ülve az északi fény alatt.

 

Akárcsak a sagák, ez a történet sem adja magát könnyen, olvasás közben néha úgy éreztem, nekem ez túl lassú, már-már unalmas. De aztán eszembe jutott a Vikingfiak - Az izlandi Njaudl-történet, és ezzel nagyjából minden a helyére került, elkezdtem élveztem a hangulatot. Azt nem állítom, hogy hatalmas rajongója lettem a sorozatnak, viszont értékelem a belefektetett munkát, izgultam a főszereplőért, és kíváncsian követtem útja során, amely igazából a következő részben kezdődik majd.