Főkép

Mit ér az élet, ha már tréfálni sem lehet? S egyáltalán: milyen az az élet, ahol egy ostoba tréfa miatt tönkre lehet tenni egy másik ember életét? Ludvík Jahn, a fiatal egyetemista, egyben meggyőződéses kommunista testközelből tapasztalja meg, amikor néhány rosszul megválasztott szó miatt a pártból és az egyetemről is kirúgják, ezzel romba döntve minden reményét és elképzelését. Kénytelen bevonulni katonának, ahol természetesen a „párt ellenségei” közé küldik, éles gyakorlat helyett bányamunkára, miközben látszólag az élet is gonosz tréfát űz vele: szerelmi kapcsolatai sorra becsődölnek, régi barátaitól egyre inkább elhidegül, míg végül egészen egyedül találja magát. Azonban úgy tűnik, hogy amikor hosszú évek elteltével újra a szülőfalujába látogat, végre bosszút állhat a régi sérelemért: de vajon ezúttal minden jól fog elsülni?

 

Kundera nem egy tréfás kedvű író, mondhatnám kissé idétlenül viccelődve a címmel, de egyébként tényleg így van: ha valamiben, hát a szocializmusban nem ismeri a tréfát – nem mintha sok indoka lett volna nevetgélni 1965-ben, néhány évvel a prágai tavasz előtt, miközben megírta első regényét, a Tréfát. Ez a fajta örömtelenség, a jókedv és a vidámság ilyen fokú hiánya rátelepszik az olvasóra is: még ha nem is vágja úgy földhöz, mint mondjuk Herta Müller teszi Romániából, még ha nem is fordítja a cselekményt teljes abszurditásba, mint a szintén cseh Bohumil Hrabal, Kundera képes láttatni azt a szürke valóságot, amely még élhető, még nem tűnik visszavonhatatlannak – ám pont az „élhetőség” miatt válik reménytelenül kétségbeejtővé.

 

Ehhez pedig nem kell több, mint néhány „mindennapi” ember sorsának kíméletlen, mindenféle giccsparádé vagy hamis pátosz nélküli leírása. Ugyanis Ludvík körül valahogy senkinek sem úgy alakul az élete, ahogy azt eltervezte – még ha látszatra minden rendben is van, még ha a külvilág a körülményekhez képest boldog embereket is lát, a lelkükben mindannyian megtörtek, fásultak és fáradtak: mintha a szocializmus minden célt és minden vágyakozást kiszívott volna belőlük. Kunderánál az élet csupa szomorúságból áll, mintha senki nem lelhetné örömét semmiben: legyen szó hivatásról, munkáról vagy szerelemről, mindig történik valami, ami kibillent a boldogság látszatából, minden röpke öröm mögött fájdalom várakozik. A fodrásznő életében ugyanúgy bánat lakozik, mint a helyi népzene legnagyobb rajongójának, vagy az orvosi intézet kutatójának hétköznapjaiban: nem számít, hogy honnan jöttél, vagy hogy merre mész tovább, nem kerülheted el a sorsod.

 

A XX. században kiderült, hogy a történelem néha csúfot űz az emberekből, Kelet-Európában pedig mintha valami megunhatatlan tréfát ismételgetett volna újra és újra, amíg meg nem unta – az persze más kérdés, hogy azóta mintha valami új viccre váltott volna, ami nem tűnik sokkal nevetségesebbnek az előzőnél. Kundera karakterei egyre jobban belefásulnak ebbe a helyzetbe, ahol az egyetlen kiút a halál lehet – már ha azt legalább „engedélyezi” a sors –, ahol nincs menekvés a szürkeség elől. Nem mintha mindezt olyan vidám lenne olvasni: folyamatosan beterít minket a szocializmus leple, mi sem tudunk szabadulni a figurák szenvedésétől, az ötvenes és hatvanas évek hétköznapjai magukba szippantanak, s még talán a befejezés sem enged fellélegezni.

 

Folyamatosan ugrálunk térben, időben és szereplők közt, de Kunderánál mindenki mindenkihez kapcsolódik: nem is akarja a történet hitelességét bizonygatni, megelégszik azzal, ha megismerjük figuráit – elvégre megkedvelni őket megint nem lenne egyszerű. A későbbi műveire jellemző soktémájúság ezúttal nem uralkodik el a regényen, megmarad a személyi kultusz, a szocializmus és a pártpolitika bírálatánál, azt viszont gyakorlatilag hibátlanul csinálja. Élhető, de nem boldog; elviselhető, de nem örömteli; tűrhető, de mégis elkeserítő Csehországába senki nem kívánkozna szívesen, azonban stílusának erőssége, hangjának élessége a legjobb XX. századi szerzők sorába emeli: „élő klasszikus”, akit mindenkinek olvasnia kellene, hogy megismerje a múlt igazi, nem romantizált, nem nosztalgikusan ködös arcát. Elvégre „az optimizmus az emberiség ópiuma!”