Chris Carter: A holtak csarnoka

Chris Carter könyveinek borítója mindig sötét tónusú, baljós hangulatú, A holtak csarnoka fedlapja nekem eddig a legborzongatóbb. És valóban, a gyilkosunk ismét brutális, vödörszám ömlik a vér, a megoldás is valamennyire érthető és pszichológiai síkon magyarázható. Megvan tehát a tökéletes Robert Hunter-séma, de közben mégis van benne valami új, ami nagyon kellett már, hogy ne laposodjon el a sorozat.

A helyszín, ahová Huntert és Garcíát riasztják, ijesztőbb, mint az eddigiek. A vérengzés mértéke jóval a 10-es skála legmagasabb pontja felett van, még a kedvenc nyomozópárosomat is megdöbbenti a nyers agresszió jelenléte. Egy egyedi ismertetőjegy a hullán arra utal, hogy nem ő az első áldozat, és az FBI váratlan felbukkanása hamarosan megerősíti a gyanút: egy sorozatgyilkossal van dolgunk. A helyi rendőrség és a különleges ügynökök együttműködése nem indul éppen zökkenőmentesen, szópárbajok és beszólogatások törik meg a bűnjelek összegyűjtésének leírását. A nyomok mentén hamarosan kirajzolódik egy ádáz gyilkos képe, aki az ölésre mint művészetre tekint és ennek megfelelően rendezi be a helyszíneket. A halottkém jelentése viszont a feje tetejére állítja az addigi elméleteket…

Üdítő volt a különleges egység bevonása, a felsőbbrendűségük hangoztatása utána hamarosan ők is elismerik Hunter képességeit. Igazából eddig Carlos García ellenpontozta Robert kitűnőségét, most a komplett FBI viselkedéskutató csapata ment át biodíszletbe, hogy aztán végigasszisztálják azt a kis időt, amíg a nyomozó rájön a megoldásra. A párbeszédek miatt mégis érdemes volt meglépni ezt. Külön öröm volt, hogy egy kicsit a szerelmi szálat is továbbgörgette Carter, Tracy és Robert kapcsolata lassan, de biztosan kibontakozik a háttérben. És ha már újdonságok: a szerző változtat a dinamikán, sokkal jobban beleláthatunk a gyilkos elméjébe, mindennapjaiba menet közben. A függővégért pedig jár a plusz pont, bár eddig is vártam az új részeket, most még izgatottabb vagyok, mint eddig bármikor.

Chris Carter hozza a kötelezőt, de közben egy picit szintet is lép. Minden oldalon történik valami izgalmas, ami garantálja a „na jó, csak még egy fejezetet” teljesen felesleges mantrát, amit aztán úgysem lehet betartani. A véresebb krimik kedvelőinek kötelező olvasmány!