Ménes Attila: Amerre járok védtelen

„Fel sem fogják, hogy a szememben nem az élet a legfőbb érték.”

 

Az utóbbi évek során több ragyogó magyar regényében is szerepet kapott egy-egy olyan elbeszélő, aki mentálisan és érzelmileg is zavart (Danyi Zoltán: A rózsákról), vagy inkább egyenesen sérült volt (Barnás Ferenc: Másik halál), és akinek világlátása, sodró erejű narrációja, olyan erővel ragadta magával az olvasóját, amitől aztán nem is lehetett szabadulni. Ebbe a sorba illeszkedik bele a debreceni születésű Ménes Attila legújabb regényének elbeszélője, Attila is, aki az idők során valahogy kiesett az emberi társadalomból.

 

Az Amerre járok védtelen ennek a közel ötvenéves férfinek a világa, pontosabban a kinti világ egy olyan torzképe, ahogyan azt ő érzékeli. Pedig Attila korábban – ahogy ő fogalmaz, „értő” korában – már-már zseniális matematikai tehetséggel megáldott, sokat olvasó kamasz volt, akinél viszont valami végletesen szétcsúszott, így évtizedekkel később szinte kommunikációképtelen munkanélküliként, ha nem éppen zsarnokoskodó / túlaggódó anyjával koptatja a túlélését biztosító segélyek érdekében a hivatalok padjait, akkor lepukkant kocsmákban vagy az utcán nyakalja a kannás bort, egy arab tulajdonban lévő apró mobilszervíz erdélyi alkalmazottját „szórakoztatja”, vagy a MÁV elhagyatott, gazos szabadterületén egy bádogviskóban figyeli a természetet.

 

„A történetben több a homályos pont és a vakfolt, mint a konkrétum és a tények. Amúgy is homályos pontokból és vakfoltokból áll össze minden történet. Az egész mondvacsinált élet, gondolom.”

 

Attila világa már régóta darabjaira hullott, így a gyakori „ugrások” alkalmával fogalma sincs, hogy mit csinált korábban, hogyan került az adott helyre, az adott szituációba, amelyeket sokszor nem is nagyon tud értelmezni. Az ő világlátásának zavara és az olvasó reális világlátása közti különbség pedig külön feszültséget ad a történetnek.

 

Ménes szövege – álljon az otthonosságtól bármennyire is távol - egyenesen kényszeríti az olvasóit arra, hogy azonosuljanak Attila nézőpontjával, és abból a sokszor nagyon is groteszk alulnézeti szemszögből próbáljuk megérteni az eseményeket, ahonnan a férfi figyeli őket. Így, a miénktől egy gyökeresen eltérő szűrőn keresztül próbálhatjuk meg újraértelmezni többek között a szabadságról alkotott elképzeléseinket, hiszen a férfi intimtorna révén láthatatlanná válni akaró hősünk két dolog ellen harcol igazából, a gravitáció és a muszáj ellen. Attila minden vágya, hogy teljes mértékben kívül kerüljön a társadalmon és a hétköznapi kötelességek terhén, és eljusson egy olyan világba, amely teljességgel kívül esik az emberin. Ezt viszont a világ egyszerűen képtelen tolerálni…

 

Úgy gondolom, Ménes Attila könyve annak ellenére is egészen jól hozza ezt az elbeszélő világlátásából eredő és továbbgondolásra érdemes torz világképet, hogy mind nyelvileg, mind konstruáltság, mind mélység szempontjából elmarad a fentebb említett Danyi Zoltán és Barnás Ferenc köteteitől, ám Az Amerre járok védtelen így is kimondottan egyedi és ajánlható darab. Így aki szereti az egyedi hangvételű regényeket, nagy valószínűséggel nem fog csalódni benne.