Főkép

A Magvető kiadó idén ősszel nem akármilyen dobással örvendeztette meg a hazai olvasóközönséget, ugyanis az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású szépirodalmi trilógiáját, a többek között a Nemzetközi Booker-díjra is jelölt Vernon Subutex-et egyszerre, egy időben jelentette meg Tótfalusi Ágnes nagyszerű fordításában. Ez mindenképpen megsüvegelendő döntés volt, hiszen így, aki akarja, egymás után olvashatja el címszereplőnk (és a hozzá így-úgy kapcsolódó megszámlálhatatlanuk sok mellékszereplő) kalandjait napjaink Párizsában. Ez a trilógia hiába bő 1200 (!) oldal hosszú, mégis könnyen olvastatja magát, így aki szereti a sodró lendületű, az életet főleg alulnézetből bemutató regényeket, az ne nagyon habozzon, mert tényleg jó szórakozás elolvasni az idehaza egyébként két korábbi kötetével (Apokalipszis bébi, Dugj meg!) is csúfosat bukó, Virginie Despentes monumentális főművét.

 

Hősünk, Vernon Subutex valaha egy jól menő párizsi lemezbolt tulajdonosa volt, ám a 2000-es évek elején az internetkorszak berobbanásakor szép lassan kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen ekkor már szinte senkinek sem kellettek az általa árult ócska bakelitek, mindenki az online világban látta a zeneipar jövőjét. Vernon azonban ettől még egyáltalán nem esett kétségbe, és nem igyekezett új megélhetést keresni, inkább évekig élte fel addig felhalmozott javait, vagy ha végképp megszorult, régi jóbarátja, a közkedvelt zenész Alexandre Bleach mindig kifizette számára a lakbért. Azonban egy szép nap Alexet utolérte a rockerek sorsa (drogtúladagolás egy lepukkant szállodában), így Vernon a regény kezdetekor pillanatok alatt fedél nélkül találná magát, ha nem lenne ennyi zenerajongó ismerőse, akiknél hosszabb-rövidebb könyörgés után meg ne húzhatná magát pár napig. Vernon pedig egy igen talpraesett ember, így sokáig sikerül kanapéról kanapéra vándorolnia, hogy a folyton változó szállásadóknak hála megismerhessük a párizsiak egy igen-igen széles palettáját…

 

A Vernon Subutex egy igazi, vérbeli pikareszk, illetve rock and roll-regény, hiszen minden arra épül fel benne, hogy nyomon kövessük a címszereplő egykori lemezbolt-tulajdonos hányattatásait szerte Párizsban, mégpedig egy olyan közegben, ahol a rockot sokan szinte vallásosan tisztelik. Despentes nagy erénye, hogy nem csak képes volt egy igazán sodró lendületű szövegtengert megalkotni, melyben kerüljön középpontba bárki (egykori pornószínésznő, karót nyelt középosztálybeli anyuka, nőverő macsó, transzvesztita bevándorló, kisebbrendűségi érzéstől fűtött neonáci, hithű muszlim) magával ragad, de itt minden egyes, egymástól nagyon is különböző világnézet a lehető leghitelesebben van ábrázolva, felfedve ezzel korunk észvesztő sokszínűségét. Az írónő számára Vernon, illetve az általa birtokolt videókazetták, melyeken Alex kábítószeres mámorában őszintén mesél magáról, és amelyet egyre többen meg akarnak szerezni, inkább csak ürügy arra, hogy összekösse ezt a megannyi nézőpontot és világképet, hátteret adva ezeknek a mikrotörténeteknek.

 

„Az intelligencia arra jó, hogy utólag igazoljuk a döntéseinket. Arra használjuk, hogy hihető történeteket találjunk ki magunk számára. Úgy teszünk, mintha tisztán látnánk, mintha következetesek lennénk. De az az igazság, hogy az ember gondolkodás nélkül cselekszik. Ennyi az egész.”

 

Bár természetesen jócskán vannak benne hullámhegyek és hullámvölgyek is, összességében Virginie Despentes monumentális regénytrilógiája egy igazán jó szórakozás, és egyben egy jól sikerült alulnézeti tabló is korunk Franciaországáról; egy olyan alkotás, melyben nem csak rengeteg emlékezetes szereplő és történés kap helyet, de számtalan olyan téma is (az egyre inkább digitálissá váló világunk, és vele párhuzamosan az egyre inkább beszűkölő emberi kapcsolatok, az iszlám előretörése, a gender- vagy a hajléktalankérdés stb.), amelyről szintén érdemes és szükséges is olvasni. Akit nem riaszt el a bő 1200 oldalas terjedelem, az nyugodtan tegyen vele egy próbát, a Vernon Subutex tényleg olyan jó, mint a híre.