Julie Otsuka: Buddha a padláson

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy több száz különböző és nagyon is egyéni emberi sorsot bele lehet sűríteni egy alig százötven oldalas alkotásba, akkor nem igazán hittem volna neki. Pedig a japán származású amerikai szerző, Julie Otsuka magyarul mindössze pár hete megjelent vékonyka kötetében – Buddha a padláson – végrehajtotta ezt a bravúrt.

 

Az egyébként egyáltalán nem túl termékeny Otsuka (hatvanéves korára mindössze három szépirodalmi kötettel büszkélkedhet) egy szinte teljes egészében eltűnt nemzedéknek és életformának állít emléket, amikor a Japánból postán (!) Amerikába rendelt feleségek kórusát tette meg könyve rendhagyó narrátorának.

 

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a többes szám első személyű narráció az egyik legritkábban alkalmazott forma az irodalomban, hiszen elképesztően nehéz úgy használni, hogy se túl hatásvadász, se túl erőltetett ne legyen. Az idei Nobel-díjas Annie Ernaux Évek című főművében azért alkalmazta ezt a megoldást, mert hangot kívánt adni saját generációjának, a zseniális Agota Kristof pedig azért, hogy bemutathassa milyen rettenetes károkat képes okozni az emberi lelkekben a kényszerű emigráció.

 

Julie Otsuka pedig egészen elképesztő módon ezzel az elbeszélési technikával egyszerre képes bemutatni általános generációs élettapasztalatokat, valamint annak egyéni sorsváltozatait is. Miközben a kórus elmeséli az óceánon való átkelés kínzó, ugyanakkor vágyott gyötrelmeit, amelyen minden menyasszonynak át kellett esnie, képes egy-egy mondat, vagy bekezdés erejéig kitérni az egyéni és máséhoz nem igazán hasonlító érzésekre, amelyeket csak az adott lány érezhetett. Ráadásul ez a narráció egy pillanatig sem inog meg, mindvégig megmarad annak a finom, csendes és hihetetlenül okos hangnak, amely már az első oldaltól magával ragadja az olvasóját. Természetesen ez a fordító, Morcsányi Júlia érdeme is.

 

„Egy nyugodt reggelen, amikor szellő sem rezdült, és az óceán sima volt, akár egy üveglap, az ég pedig ragyogóan kék, a vízből hirtelen kiemelkedett egy bálna sima, fekete oldala, aztán el is tűnt, mi pedig egy pillanatra levegőt venni is elfeledtünk. Olyan volt, mint a Buddha szemébe nézni.”

 

A szerző röpke két-három óra alatt elolvasható művében végigveszi ennek az örökre elveszett nemzedék közös és tagjainak egyéni sorsát is a 20. század eleji hajóúttól kezdve, a tökéletes és sokszor nem is a valódi férjüket ábrázoló fénykép utáni találkozás sokkján és a nászéjszaka gyötrelmein keresztül, a kényszerűen végzett megalázó munkák (voltak ők napszámosok, szobalányok, mosó- és takarítónők, prostituáltak) során át előbb a nem túl gyakori felemelkedésig (páran üzletet nyitottak vagy farmot alapítottak), majd a Pearl Harbor-i bombázást követő kényszerkitelepítésekig, melyek után gyakorlatilag egy az egyben és örökre eltűnt az addig virágzó nyugati-parti japán közösség.

 

A Buddha a padláson, Julie Otsuka vékonyka könyve nem csak az év egyik legszebb, de legfájdalmasabb kötete is, amely rendhagyó narrációja segítségével állít emléket egy elfeledett nemzedéknek, melyet elnyelt a háborús őrület és a nacionalizmus feneketlen mocsara. Aki szereti a különleges történelmi köteteket és azokat az alkotókat, akik az emberi lélek minden apróbb rezdülését közvetíteni képesek, az garantáltan nem fog csalódni ebben az egyébként gyönyörű küllemű kötetben.