Beszámoló: Philippe Herreweghe és a Collegium Vocale Gent - Művészetek Palotája, 2022 december 12.
Írta: Németh Attila | 2022. 12. 14.
Beethoven katolikus miséje – egyik kései műve, 1819 és 1823 között írta –, a „Missa solemnis” Európa meghatározó zenei szentélyében, a MÜPA Hangversenytermében celebráltatott korunk egyik jelentős muzsikusa, a pszichiáterből karmesterré lett Philippe Herreweghe vezényletével. A csodálatos Collegium Vocale Gent a historikus hangszereket is felvonultató Orchestre des Champs-Élysées zenekarral és négy szólistával egészült ki a színpadon, Eleanor Lyons (szoprán), Eva Zaïcik (mezzoszoprán), Iker Arcayürek (tenor) és Hanno Müller-Brachmann (basszus) énekesekkel.
Ahogyan a beharangozóban olvashattuk, Beethoven „ünnepi miséje az egyik első olyan egyházzenei alkotás, amely minden vonatkozásban - terjedelmében, hangzásdimenzióiban, gesztusrendszerében, indulataiban - kitör a templom falai közül.” A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a hatás éppen ellenkező volt: mintha a zene egy virtuális szerkezetet vont volna maga köré és ezek a falak időnként mintegy akadályává váltak volna annak, hogy az alapvetően tömbökben mozgó muzsika egyes szólamai egymással versengve, tisztán eljussanak hozzánk. Az öt részből álló kompozíció negyedik, „Sanctus” Praeludimakor, a hideg téli napok okozta légúti következményeinek köszönhetően kimenni kényszerültem a teremből, és ezt követően csak a harmadik emeleten bocsátattam be ismét a hangokból felépülő szent térbe, ahol valami egészen más fogadott. Hirtelen tisztán láttam és hallottam – na azért meg nem világosodtam – az ütőst és játékát is, és az „Agnus Dei” alatt az előadás csodás életre kelt. Mintha nem monóban, hanem végre egy minimum 5.1-es rendszeren és persze sztereóban hangzott volna fel hirtelen a muzsika.
Ez az óriási különbség egyrészt a MÜPA földszintjén, nagyjából a 6-os sortól kezdődő gödörnek köszönhető – éppen amelynek szélén ültem –, ahonnan már korábban is megtapasztalhattam, hogy onnan nem jó előadást hallgatni (egyesek szerint éppen a harmadikon a legjobb a hangzás), másrészt magából a sokrétű műből és vélhetően annak értelmezéséből is fakad. A mise, mint diverz nyersanyag inherensen magában hordozza a kompozicionalitás szerteágazó, széttartó következményét. Az idős mester pedig időnként lassít a megszokott tempókon és így ami részleteiben kidolgozottan és mesterien szólal meg, egészében nem alkot egységes ívet.
Ez a sokrétűség a latin szöveg kiejtésére is igaz: a tizenkilencedik században használatos Erasmus-i latin kiejtés helyett időnként olaszosan hangzanak fel a szavak, „agnus” (ejtsd: agnusz) helyett „annyusz-”t, „pacem” (ejtsd: pacem) helyett „pacsem”-et hallunk, ami talán a korban éppen elérhető, itáliai tenorok és kórusénekeseknek köszönhető hagyomány felelevenítése. Mindazonáltal ez a következetlenségnek tűnő, néhány fonetikus elem feltehetően inkább magának az alkotás körülményeinek és a korabeli közegnek kulturális lenyomata, ami egy pezsgő sokszínűséget idéz és amitől az előadás e tekintetben csak izgalmasabbá válik.
A Beethovenre jellemző zenei tematikus fejlődés hiánya ellenére a közönség soraiban óriási tetszést arat a mise előadása, és ha mindenki nem is szellemült át, a Beethoven késői munkáival szoros kapcsolatot mutató „Gloria” és „Credo” záró fugái élőben ritkán hallható zenei élménye a világi hallgatókat is nagy örömmel töltötte el. Herreweghét és a Collegium Vocale Gent-et pedig Adventkor látni és hallani már önmagában spirituális élmény volt.
KARMESTER:
Philippe Herreweghe
KÖZREMŰKÖDŐK:
Orchestre des Champs-Élysées
Collegium Vocale Gent