Charles Lloyd: Wild Man Dance Művészetek Palotája 2022. január 12.
Írta: Németh Attila | 2022. 01. 14.
Egy jazz legenda járt a Müpában, fantasztikus muzsikusokkal: tisztán látszottak és „piszkosul jól” szóltak, legalábbis ott ahol ültem. A páratlan akusztikájú Bartók Béla Hangversenyteremben ugyanis van néhány sor a földszinten ahol a hang elszáll a hallgatóság feje felett, mert gödörszerű lejtést kap az ülésrend és onnan egyszerűen teljesen más élmény hallgatni egy előadást, mint a terem többi részéből – hacsak nem én vagy a hangmérnök volt a ludas. És pont egy olyan félelmetes dobos, mint Greg Hutchinson, az egyik nagy kedvencem szól mindenkinél bántóan kiegyensúlyozatlanabbul amikor néha beindul, időnként még az éppen korához mérten nagyokat rázó Charles Lloydot sem hallani, a görög lírán játszó Sokratis Sinopoulosról nem is beszélve.
Pedig Sinopoulos az est motorja. Kezdetben mintha csak Lukács Miklóst keresnék a muzsikusok – aki sajnos betegség miatt lemondani kényszerült a koncertet (ezúton is jobbulást kívánunk neki!) –, nincs meg az összhang, mindaddig amíg úgy a Wild Man Dance szvit első harmada táján Sinopoulos előtérbe nem kerül egy tempósabb részben, és hirtelen igazi életre kel a kvintet, hogy aztán megint leüljön egy picit. De az extenzív, másfél órán át előadott darab háromnegyede táján Sinopoulos ismét egy fantasztikusan húzósat „ráz” a vonóval és végre mindenki megérkezik a koncertre: Gerald Clayton zongorán, Sinopoulos szólóját követően egy moll-blues alapra vált és csúcsra járatják magukat a muzsikusok. Lloyd bájos motívumainak gördülékeny sorát kapjuk, Clayton, aki alapvetően nagyon zártan, erősen akkord-központúan építi fel zongoraszólóit az est során most végre kinyújtózik, Reuben Rogers pedig, aki nem egy annyira impulzív bőgős, mint például John Patitucci és nem is annyira természetesen dinamikus, mint Christian McBride, elegáns és rendkívül erős alapokkal operáló játékából kitörve mutatja be lírikus énjét. Greg Hutchinson, generációjának egyik legnagyszerűbb dobosáról viszont sajnos lemaradtam, még a halkabb részekben is időnként öblösen, monóban szól a nyolcadik sor szélén.
Akik az első ráadást követően hazaszaladtak bánhatják: a második ráadást ugyanis Lloyd tárogatón nyitja, és miután a társak szabadnak hangzó, de jól hallható harmóniasorok improvizációira játszik, maga is leül a zongorához Clayton mellé. Lloyd néhány éppen meghallott harmóniát követően, amelyeket nem bíz Claytonra – a késői Miles Davis szintetizátor mániája ugrik ilyenkor be –, felveszi a mikrofont és egy előre megkomponált gondolatsorral szavakban rajzolja meg a megvilágosult gondolkodó érzelemmentes, mégis a halál pillanatában is leginkább élő bölcs ethoszát és pátoszát, hogy utána ismét egy felejthetetlen szólóval ajándékozza meg lelkes közönségét, szaxofonon. Jó volt látni a Mestert.
Charles Lloyd – szaxofon, tárogató
Gerald Clayton – zongora
Sokratis Sinopoulos – görög líra
Reuben Rogers – bőgő
Greg Hutchinson – dobok