Főkép

2022 a nevezetes irodalmi évfordulók szempontjából nem csak azért fontos, mert idén van James Joyce Ulyssese első kiadásának centenáriuma, de bizony az 1998-as Nobel-díjas, José Saramago is éppen idén lenne száz éves. A Helikon, a portugál szerző hazai életműsorozatának legújabb kiadója pedig kapva kapott ezen az alkalmon, és ennek apropóján pár hete megjelentette a hazánkban is roppant népszerű szerző egy korai, idehaza korábban még soha ki nem adott művét, az igen különös című Festészeti és szépírási kézikönyvet.

 

Ebben az eredetileg 1977-ben megjelent alkotásban bár már sok minden megvan, ami a későbbi világhírű írót jellemzi (az örvénylő hosszúmondatok, vagy az olvasókhoz intézett kiszólások), de még nagyon messze van attól, amit a Vakság vagy a Jézus Krisztus evangéliuma szerzőjétől megszokhattunk. Igaz, ezúttal tulajdonképpen nem is egészen beszélhetünk regényről, hiszen amit kapunk, az félúton van a regény, az esszé és a teljesen szabadjára eresztett kísérletezés között.

 

„Aki arcképet fest, saját magát festi meg. Ezért nem a modell a lényeges, hanem a festő, az arckép csak annyit ér, amennyit a festő, egy jottányival sem többet.”

 

Pedig ez a „kézikönyv” egészen regényszerűen indul: H., a negyvenes évei végén járó, közepesen tehetséges festő egész eddigi életét azzal töltötte, hogy hiú és kellően gazdag megrendelőinek elfogadható minőségű arcképeket festett, hogy azok majd a nappali vagy a tárgyaló díszeivé válhassanak. H. mindig is tudta magáról, hogy nem igazi művész, de ez sokáig nem is igazán zavarta, ám egy nap egy bizonyos S. úr portréjának festése közben ráébred arra, hogy egész eddigi élete során tulajdonképpen nem ért el igazán semmit, így bizony – tetszik-nem tetszik – el kell gondolkodnia a jövőjén és azon, hogy egyáltalán képes lenne-e igazi művészként alkotni. Ez a H. által lejegyzett elmélkedés, megfigyeléshalmaz és gondolatkísérlet pedig maga a könyv.

 

H. örvénylő hosszúmondataival eleinte kísérletet tesz S. úr alakjának szinte festészeti igényű megragadására (itt szinte sorjáznak a statikus és végletekig pontos leírások), majd ahogy ráérez az általa korábban nem sokra tartott irodalom ízére, próbálgatni kezdi, hogyan is festhető le a valóság az irodalom által. Így rövidesen a cselekmény (bár az elején is csak viszonylag nehezen lehet valódi cselekményről beszélni) egyre inkább háttérbe kezd szorulni, és megjelennek többek között az irodalom és festészet kapcsolatát taglaló esszészerű fejtegetések mellett H. különféle stílusú prózai leírásai, leírás-kísérletei, más szerzőktől gyakorlásképpen elcsent vendégszövegek és a hozzájuk kapcsolódó fejtegetések, vagy éppen különböző ismert vagy éppen kevéssé ismert festmények leírásai is.

 

Saramago korai műve, a Festészeti és szépírási kézikönyve ennek tükrében tehát regényszerű elemei ellenére sem igazán nevezhető valódi regénynek, hanem inkább egyfajta kísérleti alkotásnak, szárnypróbálgatásnak, leginkább elmélkedések, kísérletezgetések, ötletelések gyűjteményének. Ezt jó tudni annak, aki bele akar vágni a Nobel-díjas szerző ezen korai kötetébe, mert ez a kézikönyv teljesen más, mint Saramago többi magyarul megjelent alkotása, ám talán éppen ennek fényében lehet sokak számára érdekes.