Claire-Louise Bennett: Tó

Aki kézbe veszi Claire-Louise Bennett vékonyka kisregényét, az elsőre azt hiheti, hogy könnyű dolga lesz az alig több mint százoldalas alkotással, ám ha ezt hiszi, akkor nagyon nagyot téved. Ugyanis a Tó, amely az elmúlt évtizedben az egyik legnagyobb kritikai visszhangot kiváltó mű volt Nagy-Britanniában, szembemegy szinte mindennel, amit az olvasó előzetesen elvár.

A kisregény legkülönösebb és legkülönlegesebb eleme kétségkívül a hangvétele, hiszen bár itt egy végtelenül magányos és mindvégig névtelenül maradó nő írja le gondolatait a rövidebb-hosszabb (fél oldaltól néhány oldalig terjedő) szövegekben, ám nála a magány egyáltalán nem tragédia, és nem egy rossz, nem kívánt állapot, hanem egy olyan, amelyben a lehető legjobban érzi magát. És bár hiába mesél sokszor a legszemélyesebb dolgairól, mégis alig tudunk meg bármilyen lényegeset róla (doktori disszertációjának és irodalmi próbálkozásainak kudarca után költözött egy nyugat-írországi kis faluba, ahol a szövegeit írja), viszont amiről meg olvasunk, sokszor igen nehéz hová tenni.

A Tó szövegeiben ugyanis olvashatunk többek között egy fürdőkádból végigszemlélt viharról, a gyümölcsös tálak elrendezésének leghelyesebb módjairól, a közeli tó partjára kitett „Tó” tábla eredetéről, a paradicsompüré állagának változásairól, az elromlott rezsógombokról, és más hasonlókról. Az elbeszélőnk ugyanis érzésem szerint kísérletet tesz a világ újrafeltalálására, és mivel a fiatal lány világa az idő java részében embernélküli (csak néha zavar be a főbérlő, vagy egy alkalmi szerető), és a magányban nem kell benyomást tennie senkire, hagyja, hogy a környező világ tegyen benyomást őrá.

„Számomra a szerzett benyomás a fontos, és nem maguk a történések.”

Ezeket a benyomásokat, ezeket a gondolatokat és a korábbi életéből származó emlékképeket rögzíti ezeken a lapokon végtelenül lassú, részletező, intellektuális és lírai stílusban, amelyet Lázár Júlia ragyogóan ültetett át magyar nyelvre. Elbeszélőnk számára ez a vidéki ház és a kert paradox módon egy furcsa Édenkert, amellyel ismét elkezdődhet a világa, és amelyet egymaga fedezhet fel bármiféle zavaró Ádám nélkül.

Azt hiszem, nem kell különösebben kiemelnem, hogy a fent említettek fényében Claire-Louise Bennett vékonyka kötete abszolút nem egy könnyű olvasmány, hiszen nem csak szinte teljes mértékben nélkülözi a cselekményességet és a hasonló témájú könyvekben megszokott fordulatokat és elemeket, de egyben egy olyan nézőpontot is használ, amelyet csak kellő mértékű türelemmel és empátiával lehetséges befogadni. Lehet, hogy megosztó lesz, de aki kellően nyitottan áll hozzá, az garantáltan egy egészen újszerű könyvélménnyel fog gazdagodni.