Főkép

Anne Brontë regénye 1848-ban látott napvilágot, Acton Bell álnév alatt. A mű nagy vihart kavart akkoriban őszintesége miatt, hiszen kíméletlenül rántotta le a leplet a kor erkölcseiről, és élesen bírálta a korabeli jogrendszer házasságra vonatkozó törvényeit.
 
A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...
 
Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.
 
Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.
 
Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.
 
A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.