Főkép

„Arra fog emlékezni a gyerek a világvégéből, hogy egész nap pizsamában maradhatott.”

 

Ha fogadni kellett volna rá, hogy ki írja meg a koronavírusjárvány-korszak első hazai regényét, akkor gondolkodás nélkül Garaczi László nevét mondtam volna, és lám, Garaczi legújabb kisregénye, a Weszteg éppen a COVID-korszak közepére repít el bennünket, hogy azonban ne csak a járvány ideje alatt gyökeresen megváltozott életvitelünkkel, de önmagunkkal is szembe kelljen néznünk.

 

Aki ismeri Garaczi műveit, az már pontosan tudja, hogy a szerző milyen zseniális stiliszta, és ez természetesen most sincs másként. Ez az alig 120 oldalnyi szöveg igazi nyelvi bravúr, melynek szövege engem talán leginkább a Wünsch-hídéra emlékeztett. Így ennek tükrében talán nem is igazán meglepő, hogy olyan istenigazából összefüggő és magával ragadó nagy történetre nem is kell számítanunk, ám éppen ezért, amit kapunk (számtalan rövid gondolatfutam, furcsa életkép és humoros észrevétel) sokkal többfelé ágazik, mint a legtöbb hagyományos prózánál.

 

„Mire felsétáltunk a Gellért-hegyre, eloszlott a köd. Találtunk egy padot, balra a Margit híd, jobbra a színház bírodalmi tömbje. A belvárost eltakarta egy bokor. Próbáltuk tisztázni a helyzetet, elszívtunk egy spanglit. A veszekedést a rágyújtások szünetei tagolták. Később felmentünk hozzám szexelni. Folytattuk a marakodást. Mindez vázlatos, pontatlan, máshogy is el lehetne mesélni. Egy emlék közepe, széle, árnyéka. A vakfoltok írják körül.”

 

A Wesztegben három sodró erejű monológ váltja egymást, melyből kettő (Hajnié és Brúnóé) összefügg, hiszen a két harmincas értelmiségi rövid ideig egy párt alkottak, de kapcsolatuk még a járvány előtt megszakadt, ám furcsa módon számukra a vírus és az általa hatályba lépő korlátozások alkalmat adtak arra, hogy életüket – mint oly sokak - még inkább a virtuális térbe tereljék, és egy újfajta online függésbe kerüljenek egymással. A harmadik monológ a beszédes nevű Sybille-é, a német „ökofeminista politológusé”, aki hol egy elképzelt és számára nagyon is valószínű apokalipszisről, hol pedig a 21. századi élethez kapcsolódó filozófiai elgondolásairól mesél nekünk.

 

Hajni és Brúnó a felszínen kapcsolatukról, korábbi életükről, a jelenük kihívásairól és az általuk látott (nem) mindennapi életképekről beszélnek hol meghökkentően, hol roppant szórakoztatóan, ám a mélyben ott lüktet a végletekig lecsupaszított és eltorzult bensőjük is, amiben az olvasó saját magára is ráismerhet. Talán éppen ez, a sokszor karikírozott tükörtartás a legfontosabb funkciója Garaczi regényének. Ráadásul ahogy egyensúlyozik a szöveg a szürrealista jelenetek realista leírása és a valódi szürrealitás között, tanítani kellene.

 

A Weszteg ennek fényében nem csak a néhány évvel ezelőtti jelenünk meglepően pontos lenyomata, de egy biztos kézzel megírt, roppant humoros és elgondolkodtató kisregény is, amely minden bizonnyal minden olvasás során új és új rétegét tárja fel az olvasók előtt. Ezúttal sem csalódtam Garacziban.