Főkép

A vakság relatív fogalom. Elveszíthetjük a szemünk világát egy betegség miatt. Velünk született rendellenességként is jelentkezhet. Az is előfordulhat, hogy egyik pillanatról a másikra szűnik meg a világ a maga vizuális valóságában, ennek lehetnek fizikai, de akár lelki okai is. Ezeket a dolgokat továbbgondolva, akár azt is feltételezhetnénk, hogy a vakság lehet egyfajta büntetés, amely igazságot szolgáltató kórságként veti nehézsúlyú árnyékát a Föld minden lakójára.
 
Saramago egyfajta társadalomkritikába csomagolta azt az elképzelését, hogy mi lenne akkor, ha a világon mindenki megvakulna. A történet sava-borsát az adja, hogy a betegség nem egyszerre sújt le az emberekre, hanem csak apránként nyeli el áldozatait a végeláthatatlan fehérségbe. Tulajdonképpen amitől az egész olyan hátborzongatóvá válik, hogy sohasem tudhatjuk, ki lesz a következő, ami még rosszabb, ellenszer sem létezik. Mindenki kiszolgáltatott, mindenki retteg, és bizalmatlan embertársaival. Nem lehet tudni, hogy a kór miként terjed. A fertőzéstől való félelem állati erőszak felszínre törését eredeményezi.
 
A betegség létrejöttével újfajta közösségek jönnek létre. Átalakul az érték, az erkölcs, a szabályok fogalma. Immáron a túlélés, a javak – pontosabban az élelem megszerzése válik elsődlegessé, még akkor is, ha ehhez mások meggyilkolása a kulcs. Az ember elállatiasodása tárul a szemünk elé. Igen valósághű formában láthatjuk annak a jövőbe vetített képét, hogy mi történne abban esetben, ha ez a katasztrófa tényleg bekövetkezne. Saramago hihető, ugyanakkor kegyetlen módon ábrázolja a katasztrófahelyzet következtében kialakult állapotokat. Ember embert öl és a lelkiismeret nem létezik többé. Egykor a szabályok, a társadalom elvárásai még meghatározó részei és mozgatórugói voltak a hétköznapoknak. Ebben a helyzetben a vadon törvénye uralkodik. Állati magatartás lesz úrrá az egykor példás életet élő polgárokon.
 
A mű további zsenialitása abban rejlik, hogy Saramago egyes karaktereken keresztül jeleníti meg az emberiség különféle embertípusait. Az a néhány főszereplő alkotja a központi magot, akik életén keresztül bepillantást nyerhetünk ebbe a förtelembe. Ott van a szemorvos, aki maga is megvakul, ám kitart elvei mellett, és még a leglehetetlenebb helyzetben is az emberek javát próbálja szolgálni.  Ott van még az orvos felesége, aki központi figura, mivel ő lát egyedül a Földön. Alapjaiban ő testesíti meg azokat a tulajdonságokat, amelyek látszólag kivesztek megvakult társaikból, úgy, mint az önzetlenség, önfeláldozás, irgalom, együttérzés.
 
Aztán ott van a veterán, szemkötős, idős férfi. Ékes példája annak, hogy a test és lélek hiába nincs harmóniában az ember lénye ugyanúgy szerethető marad, és képes szeretetet, vagy akár szerelmet gerjeszteni. A fiatal, szemüveges lány meglátja az aggastyánban az érzelmek színes kavalkádját kifejezni képes férfit. Saramago ezzel is azt próbálja szemléltetni, hogy a kor nem szabhat gátat a szeretetnek, a szerelemnek, a gyöngéd érzelmeknek. Az ilyenfajta érzelem reménysugárt ébreszt meg az emberek szívében, és segít átvészelni a gyötrelem óráit.
 
Végezetül pedig ott vannak a kétséget keltők, az első vak és annak felesége, az origo, ahonnét kiindult a láthatatlan veszedelem. Mint minden csoportban, közösségben, a Vakság kis mikroközösségeiben is többfelé oszlanak el a szerepek. Vannak a vezetők, akik önkényesen, vagy a csoport együttes döntése alapján a közösség élére állnak. Ez a csoportok alakulásánál nagyon fontos tényező, hiszen a vezéregyéniségek mutatják az irányt a többiek számára. Másrészről ott vannak a lázadók, a kételkedők, akik látszólag negatív pólusba taszítják a csoport működését, mégis szükséges feltételei annak, hogy a közösség mint olyan, reális és elfogadható döntéseket hozzon. Így ők is, csak úgy mint a vezetők, kulcsfontosságú elemek. Ide illeszthető be az első vak és a felesége.
 
A könyv lapjain rendkívüli személyiségváltozáson mennek keresztül a szereplők. Az élet teljesen átértékelődik, a veszedelem hatására a fogékonyabb, jóra hajlamos szereplők egy része szemében az olyan anyagi javak, amelyek nem a túléléshez kapcsolódnak lényegtelenné válnak, és megvilágosodik a lét valódi értéke. Bár Saramago, a hasonló disztópiák szerzőihez képest nem hozott létre mást, vagy újat, hiszen az emberiség büntetése ősidők óta – legalábbis amióta léteznek könyvek – közkedvelt téma. Ám ő mégis valami teljesen újszerű megközelítésben érintette a témát. Egy életszerű helyzetet teremtett, amellyel elgondolkodtatja olvasóit az élet fontosságáról, a morálról, egy katasztrófahelyzet apokaliptikus lehetőségéről. Mert valójában mi a garancia arra, hogy egy ilyen méretű pusztulás nem következik be? És vajon mi hogyan viselkedtünk volna egy ilyen helyzetben? Képesek lettünk volna megőrizni emberségünket, vagy mi is a saját érdekeinket tartanánk szem előtt?
 
Saramago pátoszi magasságokba emeli művét, melyben azt mutatja be, milyen is az, ha a sors lesújt az emberiségre. E büntetés, kemény lecke ábrázolásán keresztül, Saramago arra készteti olvasóját, hogy változtasson az élethez való hozzáállásán, elgondolkodjon kapcsolatain, átértékelje az eddig felépített egzisztenciáját. Az író a mű számos kérdésére tőlünk várja a magyarázatot, ily módon gondolkodásra sarkall bennünket, szemléletváltásra ösztönöz. Regényében komoly etikai és morális kérdéseket boncol, megrázkódtatást okoz azzal a céllal, hogy figyeljünk egymásra, és ne csak a felszínes életet értékeljük, hanem azt is, ami mögötte rejlik.