Főkép

A Magvető kiadó immáron hagyományosnak mondható módon egy új kötet megjelentetésével tette emlékezetessé az egyik legnevesebb szerzőjük, Darvasi László hatvanadik születésnapját, ám azt rögtön leszögezném, hogy ünnepi apropó ide, ünnepi apropó oda, Az év légiutas-kísérője sokkal több, mint egyszerű gesztus az egyik legjobb hazai kisprózaírónk felé. Darvasi ezúttal is hozza azt a magas színvonalat, amit már évtizedek óta megszokhattunk tőle.

 

Az alig 260 oldalas új kötet nem kevesebb, mint harminchárom, ciklusokba rendezett történetet tartalmaz, így ha a kedves olvasó egy gyors fejszámolást végez, rájön, hogy itt tényleg kimondottan rövid mikro-novellákkal találkozhat, amelyek bár rendkívül sokfelől és sokfelé indulnak, sokféle élethelyzetet mutatnak be, de mégis közös bennük, hogy túlnyomórészt vidéki kisvárosokban, falvakban, tanyákon játszódnak, és főszereplőik zömükben (jóval) a középkoron túl, vagy már az időskorban járnak, így pusztán már éveik számából is következően rengeteg mindent (szerelmet, otthon, családot, egzisztenciát) elvesztettek, de tetszik, nem tetszik, mégis élniük kell tovább.

 

A szerzőt jól ismerőknek nem lehet meglepetés az a sallangmentesség, nyelvi kifinomultság és finoman maró irónia, amely az itt ábrázolt történetek sajátja, így ezeket az egyébként alapvetően realista szemszögből megírt szövegeket olvasva sokszor mégsem tudjuk előre eldönteni, merre fognak elbillenni a dolgok az oldalak gyors fogyásával. Erre jó példa az első, bevezető történet, „A gombaszakértő halála”, melyben a helyi nyomozó pár kupica pálinka mellől próbál meg rájönni, mi köze lehet a szemmel láthatóan egyáltalán nem gyászoló asszonynak a férje különös halálához.

 

A témák szerteágazóak, így többek között fontos szerepet kap a névtelen erők által fenyegetett egyéni szabadság kérdése is (mint oly sok Darvasi alkotásban korábban), például a „Reiner verse” című történetben, melyben a címszereplő, a visszahúzódó életet élő egykori színész előbb felkérést kap, hogy szavalja el egy közelmúltban elhunyt költő versét, ám amikor ez különféle külső okok miatt mégsem történhet meg, Reiner döntést hoz, és akár az élete árán is ragaszkodik az eredetileg kiválasztott vershez.

 

Számos novellában kap szerepet a véglegesen elrontott vagy éppen sajgó szívvel visszavágyott múlt, így néha előfordul, hogy életünk egykori szerelme porszívóügynökként tér vissza magányos életünkbe; az elvileg újra megtalált boldogságot egy rég halott férj múlhatatlan emléke zavarja meg; vagy csak évtizedekkel később jövünk rá, hogy életünk meghatározó filmjének nem is az lett a vége, amelyet egyébként hittünk, és akkor egy világ omlik össze bennünk.

 

Megint csak sok történetben kap központi szerepet egy-egy, a külső szemlélő számára szinte irracionális és irracionálisan hétköznapi időskori vágy, mint például hogy előre tudhassuk, mit hoznak a szociális munkások ebédre, hány nagy koszorú kerüljön a sírunkra, vagy hogy ugyanaz a Frank Sinatra-dal szóljon életünk végiég örökkön örökké.

 

Hogy mennyire is 2022-es szövegeket tartalmaz a kötet, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyes történetekben szerepet kap az ukrajnai háború, a németországi migránsok, vagy a pengésdróton keresztül szüntelenül érkező bevándorlók is.

 

Bevallom őszintén, nem bántam, hogy ez az új kötet novellákat tartalmaz (bár a hírek szerint hamarosan érkezik egy gigantikus méretű Darvasi-nagyregény is), mert a kisprózaíró Darvasi mindig is jóval közelebb állt hozzám, mint a regényíró. És azt kell, mondjam, a szerző megint csak hozta azt a kimondottan magas szintet, és azt a rá jellemző könnyed, fanyar, ám a legsúlyosabb témákat is ábrázolni képes stílust, amit már korábban megszokhattunk. Azt hiszem, Az év légiutas-kísérőjével nem nagyon lehet mellélőni.