Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat és Aj Csing: Elvesztett évek

Az idei ősz talán legnagyobb életrajzi dobása korunk egyik leghíresebb és legfelkapottabb installációművészének, Ai Weiweinek az önéletrajza, az 1000 év öröm és bánat, ám ez a vaskos kötet kissé rendhagyó módon nem csak az ő életéről szól, hanem legalább ennyire az édesapjáéról, a 20. század talán legfontosabb kínai költőjéről, Aj Csingéről is, hiszen a két művész sorsa már a kezdet kezdetétől összefonódott a kínai állam sokszor irracionális, kérlelhetetlen, és mindent és mindenkit maga alá gyűrő hatalmi mechanizmusaival. Ráadásul nem is akármilyen kiegészítésképpen az 1000 év öröm és bánattal egyidőben jelent meg Aj Csing válogatott verseit tartalmazó, az Elveszett évek című kötete is, amelyet célszerű Weiwei memoárjával egyszerre olvasgatni.

 

Bár Ai Weiwei elképesztően sok mindennel foglalkozik egyszerre (elsősorban installációkat készít, ám emellett még többek között festő, szobrász, fényképész, dokumentumfilmes, zenész, emberjogi aktivista, valamint „hivatásos bajkeverő” is), de a fő profiljai közé nem tartozik az irodalom, ám ennek ellenére ez a közel félezer oldalas könyve meglepően gördülékeny, jól felépített és könnyen olvasható. Már rögtön a felütése is kimondottan zseniális és magával ragadó ennek a visszaemlékezésnek: a gyakorlatilag az egész életét száműzetésben töltő, alig tízéves Weiwei nem mindennapi választás elé kerül, és szinte gondolkodás nélkül úgy dönt, követi az édesapját a hírhedt Kis-Szibériába, ahol évekig egy földbe vájt kunyhó lesz az „otthonuk”, ám így talán soha többé nem láthatja édesanyját, aki belefáradt a rendszerrel szembeni harcokba, és visszatért Pekingbe.

 

 

Weiwei lineárisan építi fel a kötetét, és a kis-szibériai élet sokszor felfoghatatlanul szürreális jeleneteit megszakítva (pl. az édesapjának minden este egy lábast kongatva kellett kiabálnia az ételre váró rabok előtt, hogy ő egy jobboldali bűnöző, ám ennek tkp. mindenki örült, hiszen ez a tevékenység a rendszert ismerve „normális”, így mindenki tudhatta, míg Aj magát ostorozva dobol, addig semmi igazán rossz nem jöhet) a kötet első felében az édesapa, Aj Csing életéről olvashatunk. Ez az élet a császárkor végén indult (a gazdag családba született fiút egy jóslat miatt nem igazán szerették a szülei, így többnyire egy szoptatósdajka gondjaira bízták, aki az akkori szegénységre jellemző módon saját újszülöttjét fojtotta meg, hogy legyen elegendő teje a fogadott csecsemő számára), ám a császárság bukása után egy olyan rövidke korszakban folytatódott, amelyben a kínaiak számára hosszú idő után kinyílt a világ. Így a művelt és a provincializmust gyűlölő fiatalember Párizsba mehetett, hogy a lehető legjobban megtanuljon festeni, ám ott nem a festészetre bukkant végül rá, hanem a versekre. Hazájába visszatérve pedig oly sok emberrel egyetemben a kommunizmusban látta a jövőt, ennek köszönhetően előbb a baloldalisága miatt került börtönbe, majd a kultúrát megvető és kiirtani igyekvő Mao hatalomra jutása után már a „jobboldalisága” miatt töltött évtizedeket száműzetésben.

 

Mivel ennek köszönhetően Ai Weiwei egész ifjúkorát száműzetésben, rosszabbnál rosszabb helyeken töltötte, és első kézből tapasztalhatta meg a kommunizmus révén elérkező szép új világot, nem csoda, hogy a Mao halála utáni enyhülést kihasználva az első adandó alkalommal New Yorkba emigrált, hogy ott a nyugati kultúrával, a szinte korlátlan szabadsággal és egy gyökeresen más életformával szembesülve mégis ráébredjen, az ő helye Kínában van, és ott kell létrehoznia valami egészen különlegest, amivel szó szerint fityiszt mutathat a rendszernek.

 

 

A könyv második felének java része Weiwei New York-i élményeivel, illetve a hazatérése utáni furcsábbnál furcsább projektjeivel foglalkozik (ezek sokszor egészen különösek és számomra néha kétes művészi értékűek, így egy 2500 éves váza egy fotósorozat céljából való összetörésével, vagy 1001 kínai állampolgár csoportos utaztatásával, mint művészeti eseménnyel nem igazán tudtam mit kezdeni), ám a csúcspont kétséget kizárva a szerző közel három hónapra történő fogvatartása volt, amely döntően befolyásolta Weiwei világlátását.

 

 

Az 1000 év öröm és bánat nem csak két nagy művész élettörténete, de Kína elmúlt száz évének ragyogó és átfogó krónikája is (ráadásul gazdag fénykép-, illetve rajzmelléklettel), így azt hiszem, hogy mind az (ön)életrajzokat, mind a verseket, mind a történelmet, mind a művészeteket kedvelőknek telitalálat lehet.