Főkép

Nem csak azért volt jó, hogy az idei PesText fesztivál egyik kiemelt díszvendégeként Vlagyimir Szorokin is ellátogatott hazánkba, mert így a hazai olvasóközönség is találkozhatott az orosz kultszerzővel, hanem azért is, mert ennek apropóján megjelenhetett az író egyik korai regénye, az 1991-es A négyek szíve is, melynek borítóján egyáltalán nem véletlenül szerepel a „csak 18 éven felülieknek” felirat.

 

Az új mű a Szovjetunió végóráiban veszi kezdetét, és ezen a röpke 240 oldalon a címbeli „négyek” (Rebrov, Olga, Staube és Szerjozsa) nehezen értelmezhető ámokfutását követhetjük nyomon. A négyek bár nem állnak egymással rokonságban, de mégis olyanok, mint egy beteg, perverz család, akik titokzatos céljuk érdekében nem riadnak vissza a legundorítóbb, legocsmányabb, leggyomorforgatóbb tettektől sem. Bár Szorokinnál már eddig is megszokhattuk a különféle válogatott perverziókat, de ez a regény talán minden korábbin túltesz… Ha pusztán a cselekményt nézzük, akkor az egész nem több mint puszta polgárpukkasztás, de ha a dolgok mögé nézünk, akkor könnyen észrevehetjük, hogy A négyek szíve nem más, mint a (poszt)kommunizmus félelmetes allegóriája. Ebből a szempontból pedig – elég csak Putyin ukrajnai ámokfutására gondolni - félelmetesen aktuális darab.

 

Szorokin azonban nem csak az erőszakábrázolás (legyen az fizikai vagy szexuális) terén megy el a falig, de többek között a regényforma és az ok-okozati viszonyok felbontásában is, így az olvasónak egyáltalán nincs könnyű dolga, ha nyomon szeretné követni, hogy mi miért történik. Azt sejtjük, hogy ennek a csapatnak valami komoly és magasztos célja van, melynek érdekében bárkit és bármit gondolkodás nélkül feláldoznak, de hogy mi lehet ez a cél konkrétan (annyi biztos, hogy valamiféle bonyolult gépezetet akarnak megépíteni) sokáig nem világos, hiszen a szerző kitalált szavak és egy furcsa mitológia (ennek középpontjában a számunkra szintén értelmezhetetlen „kiosztós” játék áll, melynek gyakorlatilag véletlenszerűen kiadott parancsait követik nyomon a négyek vakon és szó nélkül) mögé rejt mindent, az olvasót folyamatos és gyakran frusztráló információhiányban tartva. Aztán amikor a végén kiderül, hogy mindez miért történt, azt hiszem, csak akkor lesz igazán teljes az olvasó sokkja…

 

Ebben a szép új posztkommunista világban már végképp kiüresedett és elértéktelenedett minden, így az egyre durvuló erőszakot követő emelkedett szólamok is gyakran, szinte parodisztikus módon fulladnak káromkodás-cunamikba, de a négyek (és a hozzájuk hasonló új hatalmi elit) egyáltalán nem tartja tiszteletbe az olyan hagyományosan szent orosz dolgokat, mint a nagy Honvédő háború hőseit, vagy éppen az anyákat sem (az egyik ilyen kulcsfontosságú trancsírozós jelenet már évtizedek óta ismert a Szorokin-rajongók körében), és sokszor nem érdemes keresnünk a logikát az egyes történések és kijelentések mögött, mert az itt ábrázolt világ jóval túljutott már a logikán is...

 

Bár Szorokin esetében közhely, hogy nem való mindenkinek, de ez a kijelentés éppen ezért igaz. Ezúttal hatványozottan az. Ilyen fokú erőszakot és szadizmust tényleg nem mindenki tud befogadni, így A négyek szívét elsősorban azoknak ajánlom, akik a borzasztó felszín mögé belesve képesek megérteni a mögöttes tartalmat és a szerzői szándékot; ebben egyébként óriási segítség az igazán tartalmas utószót és egyébként a fordítást is jegyző Hetényi Zsuzsa.