Gerlóczy Márton: Az örvény

Azt hiszem, már sokakkal együtt vártam Gerlóczy Márton Fikció-sorozata második kötetének, Az örvénynek a megjelenését, hiszen az első darab, A katlan egyértelműen a tavalyi év egyik legjobbja volt, ráadásul egy olyan, amelyet egyszerre szeretett a kritika és a szélesebb olvasóközönség is (ennek fényében nem is csoda, hogy a Merítés közönségdíja is a szerzőé lett).

 

És hogy milyen lett ezek után Az örvény? Sok tekintetben olyan, mint az előző, de sok tekintetben nagyon is más. Mert míg A katlanban felépült egy ragyogó, logikus, közérthető és jól követhető regény egy elképzelt és megnyugvást hozó regény megírásának lehetetlenségéről, addig az új műben kezdetben nincs más, mint káosz és széthullás – mégpedig elsősorban a sorokat papírra vető író lelkében. A megrendelt és a végső bizonyosságot biztosítani kívánó DNS-tesztből ugyanis kiderül (ezt már az első kötet végén is sejthettük), hogy a külföldön élő nagybátyja nem rokona a szerzőnek, viszont ha ő nem rokona, akkor az apja sem lehet az. Viszont ha nem az, akkor az elmúlt huszonöt év és az egész Gerlóczy-identitás hamis alapokra épül, és a főhős kiesik a saját családregényéből…

 

„A történet főhőse egy családregényen szeretett volna dolgozni, de a családregény család nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül.”

 

Ezzel pedig kezdeni kellene valamit, de mit is? Az elbeszélőnknek sokáig fogalma sincs, hogy mit tegyen, jobbára csak dühöt és zavarodottságot érez, amely nem csak jóval csapongóbb, de sokkal radikálisabb és olvasópróbálóbb narrációt eredményez, mint az első regényben (azt hiszem, lesz olyan, akinek ez nem fog tetszeni). A címbéli örvény nem csak Marci lelkiállapotát tükrözi híven, de egyben szövegszervező erővé is előrelép: el-, majd visszasodorja az egyes emlékeket, a főbb szereplőket és történetdarabkákat, mindig más, az új történések tükrében fontos oldalt felvillantva.

 

Ám aztán a zavarodottság és a lelki bénultság lassan oszlani kezd a végig Szicíliában játszódó történet két hete alatt, és Marci elkezd utánaeredni a titoknak, és felteszi a kézenfekvő kérdéseket magányos és sokak által meg nem értett harca során (ha nem az az apja, akit annak hitt, akkor ki? ha ez a teszt pontos, akkor mi lehetett oka annak, hogy ezt annak idején mégis elhitették vele, örökre törést okozva ezzel?). Lelkiállapotára azonban jellemző, hogy fő segítsége ebben nem a mindvégig mellette kitartó Zsófi, hanem saját szétszakadt énjének másik fele, na meg az amúgy is olasz származású Columbo felügyelő, aki a legváratlanabb alkalmakkor cameózik ebben a regényben, és mesél el egy fontos betéttörténetet az egyik ős (?), Gerlóczy Zsigmondné ’30-as években elkövetett és sokáig titkolt csalássorozatáról.

 

Az örvény összességében sokkal megterhelőbb és jóval radikálisabb vállalás, mint az elődje volt, bár annak fényében, hogy ezúttal tulajdonképpen a regény írta az írót és nem fordítva, ezen nem is igazán csodálkozhatunk. Azt hiszem, hogy úgy igazán élvezni lehessen ezt a regényt, egyetlen dolgot kell szemünk előtt tartani, mégpedig a megértést. „Senki sem veszi majd a fáradságot, hogy megértse, amit érzel” – mondja magának egy helyütt a regényben nem mindennapi sorsú főhősünk, ám ha az olvasó mégis úgy dönt, hogy úgy istenigazából megpróbálja megérteni, akkor Az örvény révén feltárulhat előtte az a mélység, amit Marci a scicli-i katlanban érezhetett. Embert próbáló kötet volt, de én mindenesetre kíváncsi vagyok az újabb felvonásra is.