Főkép

Bár Szöllősi Mátyással, mint prózaíróval ismerkedtem meg először a kiemelkedően magas színvonalú (prózai) debütáló kötete, a Váltóáram révén, de már akkor, a legelső pillanattól kezdve az volt az érzésem, hogy amit Szöllősi csinál, az valahol a próza és a líra határvidékéről ered. Ennek tükrében persze nem lephet meg senkit, hogy a napokban megjelent Szabad című verseskötetében is egyszerre lüktet ott az epikus jellegű történetmesélés és a sokszor kavargó lírai érzelemvilág.

 

Szöllősi esetében hiába beszélünk egy viszonylag fiatal alkotóról, az új és régi verseket egyaránt tartalmazó Szabad nem csak hogy egy érett szerző munkájának, de egyben egy összegző jellegű kötetként is felfogható, hiszen a témái hihetetlenül szerteágazóak, így ezen a szűk kétszáz oldalon megjelennek a gyermek- és kamaszkort felidéző és az egészség-betegség viszonyát boncolgató költemények mellett a mélyebb igényekkel megírt szerelmesversek, de a hit vagy a művészet elvontabb kérdéseit is középpontba állító alkotások is.

 

Pontosan érezhető, hogy Szöllősi tudatosan állította össze ezt a kötetet, így ezek a nagyobb témák ciklusokat alkotnak, amelyek ha más-más módon is, de mindig az emberi létezés mélységeire kérdeznek rá. A Kamaszkor hol a lírai én első eszméléseiről, hol egy-egy mélyen bevésődött emlékről (pl. a Csődület egy halálesetről) tudósít. De ezek mellett megtalálhatók olyan témák is, mint amelyeket a szerző már a prózai munkáiban is feldolgozott (ilyen pl. az Emlékmű, amely az Illegál című kisregény vonatfestős epizódjának alapja).

 

A legrövidebb ciklus, a Gyulladás elsősorban a betegséggel, és testünk árulásával foglalkozó verseket tartalmaz (a testiség egyébként központi témája a költő prózai munkáinak is), amelyek vezessenek bármilyen mélyre, bármilyen kiszolgáltatott állapotba, de ezzel együtt sem válnak depresszívvé, mert mindig ott lüktet a gyógyulás lehetőségének reménye. A Noktürn versei sokfélék és sokfelé ágaznak, de talán mindegyikben közös az élet szeretete, az élet szeretete utáni igény, és az, hogy rontsunk el bármit, a hibáink még kijavíthatók.

 

A fákról

 

A fák sem mozdulatlanok,

és nem csak szél borzolja őket.

Meghallják minden mondatod.

Értik a szenvedőket.

 

Az hiszed, állnak, nem figyelnek,

de néha egy-egy sötét éjjelen

a csillagjárta égnek énekelnek,

hogy szűnjön minden félelem.

 

Hatalmas sóhaj lengi át

az éjszaka homályos szövetét,

mikor a fák búcsúdalát

visszhangozza az ég.

 

Törzsük szótlan, ereszkedik.

Szerelmesen avarba dőlnek,

de egy águkat sem döfik

a sérülékeny néma földbe,

 

sőt hol gyökere nő az árnynak,

a fák titka ott színre lép.

Lomb-mélyükkel kommunikálva

meggyógyítják a föld sebét.

 

Halálukkal is éltetik

ezt a beteg, soványodó anyát,

ki testét-lelkét adta érted is,

összes tiszta gondolatát.

 

Számomra a legkedvesebbek a Szégyenlős álmok voltak, melyek versei olyan nagy művészek mint Modigliani vagy Van Gogh felől indulva jutnak vissza egészen az ókorig (Commodusig, Jézus Krisztusig vagy egyenesen Sziszüphoszig), amikor minden, így a mai világunk is elkezdődött. 

 

Azt hiszem, nem kérdés, hogy a Szabad, Szöllősi Mátyás pályaösszegző igényű munkája az idei év hazai líratermésének egyik, ha nem a legfontosabb kötete, így az a maroknyi, ám annál elhivatottabb kisebbség, aki rendíthetetlenül érdeklődik még a líra iránt, ne hagyja ki semmiképp! A többieknek szimplán csak erősen ajánlott!