Főkép

Azt hiszem, nem mondok túl nagy újdonságot azzal, hogy az utóbbi évtizedekben világszerte egyre inkább visszaszorulóban van a versírás és –olvasás, ezt mindannyian tapasztalhatjuk. És ha még azt is hozzáteszem, hogy idehaza sem éppen a költészet legszebb napjait éljük, akkor már tényleg nem nagyon kell magyarázni, hogy miért van szükség olyan kötetekre, amelyek képesek igazán megfogni az olvasót, és ha csak pár tucat vers erejéig is, de elröpítik a líra legszebb tájaira, mint az ókor óta oly’ sokszor. Az utóbbi időkben sajnos nem túl sok ilyen jellegű kötet született idehaza, de az egyik ilyen Babiczky Tibor Szapphó-paradigma című műve, amely egészen érdekes fúziója a 2500 évvel ezelőtti és a kortárs valóságnak.

 

„Elsuhogó fák képe szememben, ősz van,

nap rövidül – és látni, lélegezni öröm.”

 

Mit is tudunk Szapphóról? Az átlagember nem sokat, de igazából a kutatók sem. Az i.e. 6-7. század táján élt leszboszi költőnő inkább csak példaképként, kulturális viszonyítási pontként maradt meg az emlékezetünkben, hiszen az esetek többségében verseiből is csak néhány szó (néhány esetben egyetlen szó sem) maradt fenn az utókor számára. Talán éppen ezért szárnyalhatott az ezeket a töredékeket kiegészítő, átformáló és átértelmező Babiczky Tibor ennyire, hiszen azt tehette, ami egy művész lényege: világokat teremthetett.

 

„Hagyj még időt nekem, te isteneink

fölé tornyosuló üres égbolt, hadd

gyűljenek a bánat cseppjei bennem,

míg zivatar nem

 

leszek magam is, hogy egy valaha élt

hitvány gyerek arcát tisztára mossam.

Aki engem bánt, vigye messze a szél,

s rágja a bánat.”

 

Babiczky nem tett mást, mint fogta az eredeti versekből megmaradt és az új kötetben kurzívval szedett szavakat, sorokat, és kiegészítette saját szavaival, saját gondolataival, elérve azt, hogy ezek a koruk alapján archaikus versek számunkra se archaikusak, se érdektelenek ne legyenek. És csodák csodájára mi derül ki? Az ókori embereknek is ugyanúgy és ugyanolyan álmai, vágyai és érzései voltak, mint a maiaknak, és bizony az ókori Hellászban sem féltek túlzottan a szókimondástól sem.

 

Azt hiszem, minél több a Szapphó-paradigmához hasonló vállalkozás hiányzik a magyar irodalomból, mert Babiczky kötetét olvasva nem csak a kortársakat, vagy az ókori alkotókat szerethetjük meg és értékelhetjük nagyra, hanem a nagybetűs költészetet magát is.